Gazdag István: Kartácsok 2007. VI.

1. Figyelemre méltó eszmefuttatásban elemzi az Irán elleni amerikai kardcsörtetés és nukleáris csapással való fenyegetőzés valódi okait Leonyid Ivasov (Global Research, 2007. április 9.). Az orosz fegyveres erők volt vezérkari főnöke, a moszkvai Geopolitikai Ügyek Akadémiájának elnökhelyettese szerint az Egyesült Államok agresszív magatartását az amerikai dolláron alapuló globális pénzügyi rendszer várható közeli összeomlásától való félelem gerjeszti.
Jelenleg ugyanis az amerikai fizetőeszköz mennyisége több mint tízszerese az amerikai összvagyon értékének, vagyis a teljes amerikai vagyont: az ipart, az épületeket, a high-tech szektort több mint tízszeres jelzálog terheli a világgal szemben. Márpedig „egy ilyen mértékű adósságot sohasem lehet visszafizetni – azt csak levetni lehet”. Ivasov szerint a csődbe jutott „globális bankároknak” egy világméretű vis maior-eseményre van szükségük a helyzetből való meneküléshez. „A hanyatló dollár megmentésére a jugoszláviai, afganisztáni és iraki katonai műveleteken kívül az Egyesült Államok semmi mást nem ajánlhat a világnak. Ezeknek a helyi konfliktusoknak azonban csak rövid távú hatásaik vannak. Valami sokkal nagyobbra van szükség, és a szükség sürgető. Egyre közelebb ugyanis az a pillanat, amikor a pénzügyi válság rádöbbenti a világot arra, hogy az USA teljes vagyona, ipari, technológiai és egyéb potenciálja jogszerűen nem az amerikaiaké, és el kell azt kobozni az áldozatok kártalanítására…”
És hogy mi lehet a kívánatos mértékű vis maior-esemény eredménye? Minden valószínűség szerint Izrael feláldozása, amelynek egy Irán elleni (nukleáris) háborúba való belesodródása globális katasztrófát, világméretű vallásháborút és a fejlett országokban élő jelentős zsidó és mozlim népesség miatt elkerülhetetlenül globális vérfürdőt okozhat, amelyben a világ csaknem valamennyi országa érintve lesz. „Az izraeli állampolgárok egyre növekvő tömeges – főleg ukrajnai és oroszországi – lakóingatlan-vásárlásaiból ítélve sokaknak közülük már most is vannak elképzeléseik arról, hogy mit tartogat számukra a jövő”. Más kérdés, hogy bárhova is menekülnének, a konfliktus gyökerei és kiterjedése miatt aligha lesz olyan hely, ahol elrejtőzhetnének, hiszen „ez az összecsapás minden tekintetben sokkal borzalmasabb lesz, mint a második világháború”.
Ivasov a vérfürdő megakadályozásának egyetlen lehetőségét az Egyesült Államok és Izrael totális és globális elszigetelésében látja, és a fenyegető atomháború megakadályozása végett a világközvélemény hangos tiltakozására apellál, amelyhez az országvezetők, politikusok, közszereplők, vallási vezetők, tudósok és művészek támogatását sürgeti.
2. Más kérdés, hogy a különböző „nemes” ügyeket támogató és az érdekükben köröztetett eszmei-politikai hitvallásokat aláíró ún. „peticionárius értelmiség” mozgósítása nem mindig könnyű feladat. Az egyik leghíresebb visszautasítás Albert Camus-től eredt Algéria ügyében. Ezzel a világhírű francia író lényegében csak törlesztett. 1956. november 23-án ugyanis felhívást intézett az ENSZ-hez a Magyarország elleni szovjet katonai beavatkozás megállítása érdekében, kezdeményezése azonban jobbára süket fülekre talált a párizsi „haladó” értelmiség körében. Amikor azután a francia hatóságok 1957 júniusában letartóztatták Henri Alleget, az Algériai Kommunista Párt aktivistáját és betiltották a La Question című lapot, André Malraux, Roger Martin du Gard, Francois Mauriac és Jean-Paul Sartre felhívásban fordult a köztársasági elnökhöz Algéria ügyében, amelyhez (az algériai születésű) Camus nem volt hajlandó csatlakozni. A vietnami háború ellen viszont mindenki aláírt. 1965 végén a New York Times által közzétett „46-ok felhívását” neves európai értelmiségiek és művészek látták el kézjegyükkel, köztük Sartre, Böll, Prevert, Duras, Max Ernst, Günter Grass, Enzensberger, Moravia, Silone és Stockhausen. Michel Foucault a maga részéről felhívásokkal és riportokkal támogatta az iráni forradalom ügyét 1978 végén, amikor azonban szembesült a Khomeini-rezsim rémségeivel, közzétette a Mehdi Bazargannak címzett nyílt levelét a Le Nouvel Observateurben, amelyben lényegében elismerte, hogy tévedett. Az iraki háború ellen 2002. október 27-én Noam Chomsky mellett négyezren sorakoztak fel a New York Times-ban. Alig volt olyan jelentős értelmiségi, aki „beteget” jelentett. Vannak aztán olyanok is, akik csak a Kubát érintő ügyekben petícióznak. Gianni Miná, José Saramago és Nadine Gordimer például 2005. március 15-én azért fordult az ENSZ-hez, hogy elmondják: „Kubában nicsenek eltűnések és kínzások”, 2006. március 20-án pedig Dario Fo és Gianni Vattimo is csatlakozott hozzájuk, a guantanamói amerikai fogolytábor bezárását követelve a világszervezettől.
3. A tradicionalista katolikusok (Lefebvre bíboros követői) idén húsvétkor is hiába reménykedtek a kegyvesztettségüket feloldó pápai gesztusban. Ehelyett viszont március 26-án XVI. Benedek személyesen ütötte a Nagy Szent Gergely Rend lovagjává Leon Klenicki rabbit, a B’nai B’rith zsidó szabadkőműves szervezet Rágalmazásellenes Ligájának (ADL) nemzetközi kapcsolatokért felelős igazgatóját „a társadalomnak és az egyháznak tett kivételes szolgálataiért”. Vajon melyek lehettek ezek a „kivételes szolgálatok”, amelyek a Vatikán által – egy nem a katolikus hierarchiához tartozó notabilitásnak – adható legnagyobb elismerést indokolhatták, teszi fel az impertinens kérdést a Rivarol című patinás francia hetilap (2007. április 20.). Az önmagát „az európai és nemzeti ellenzék” szócsöveként meghatározó orgánum azt is megemlíti, hogy a pápa Boston érsekének, az ír Sean O’Malley-nek az ösztönzésére „nemesítette meg” ily módon Klenickit, aki egyébként az ADL tisztségviselői közül másodikként részesült ebben a megtiszteltetésben. Előtte már 1986-ban első amerikaiként Joseph Lichten válhatott Nagy Szent Gergely lovagjává, mégpedig II. János Pál kegyelméből.
Néhány nappal a rabbi lovaggá ütése után, húsvét vasárnapján II. Benedek nyilván sok katolikust sokkolt a kálvária stációinak jelentősen módosított változatával is, amely hivatalosan azt célozta, hogy „hívebben tükrözze az evangéliumokat és összekösse Jézus szenvedéseit a mai emberiség szenvedéseivel”, nevezetesen azokkal, amelyeket a zsidók szenvedtek el a náci koncentrációs táborokban.
A lap szerint azonban mind ezek a jó akaratú gesztusok haszontalanok maradtak, mivel a jeruzsálemi holokauszt-múzeum egyik kiállításán XII. Pius pápa olyan ellenséges bemutatásban részesült, hogy az apostoli nuncius „fájdalommal telve” kénytelen volt távol maradni a megnyitóról.
4. „Azt hiszem, az európai kultúra tele van álszentséggel. Mindent ki akarunk tépni magunkból, az összes hagyományt, ami agresszivitásra, totalitarizmusra utal, vagy egyszerűen csak rossz. Nem akarunk róla tudomást venni, pedig ettől függetlenül még ott van bennünk. (…) Az amerikai ’politikailag korrekt’ taktika szerint el kell nyomni magunkban, úgy kell tennünk, mintha nem is létezne”, nyilatkozta Viktor Jerofejev kortárs orosz író az m1 Bestseller c. műsorában abból az alkalomból, hogy a tavalyi budapesti nemzetközi könyvfesztivál vendégeként A jó Sztálin című regényét jött népszerűsíteni hozzánk, majd így folytatta: „Nem mintha különösebben rajonganék Sztálinért politikailag, de valamilyen szinten és is imperátor akarok lenni. Tudom, elég őrülten hangzik, de ez szerintem így van. Olyan ember ő, akit néha mindannyian utánozni akarunk. Ez a könyv némiképpen ezekről az ösztönökről is szól. Ez az, amiért Sztálin sikeres volt Oroszországban: nagyon jól tudott játszani ezekkel az ösztönökkel. Egyszerre jött szeretettel, mert az emberek imádták, és egyszerre gyűlölettel, hiszen rettegtek tőle. Ez egy nagyon sikeres kombináció, én is ezt igyekeztem alkalmazni. Van erre egy jó definíció: mágikus totalitarizmus. Azt hiszem, ez tökéletesen megragadja a lényeget”.
Anélkül, hogy Jerofejev elvi igazságát vitatnánk, mégis felmerül a kérdés: vajon egy német író ugyanezt az ovációt váltotta volna ki világszerte, ha ugyanilyen elméleti alapon Hitlernek szentelt volna dicshimnuszt, még ha regényes formában is, és a büntetőjogi konzekvenciák kockázata nélkül elmondhatta volna ugyanezt a magyar vagy bármely más televízióban? Költői kérdés…
5. Újabb antiszemita botrány borzolta a kedélyeket a francia elnökválasztás finisében. Ez alkalommal a változatosság kedvéért nem az e tekintetben notórius visszaesőnek számító Jean-Marie Le Pen volt a „tettes”, hanem az ország egyik legtekintélyesebb közgazdásza, Raymond Barre volt miniszterelnök, aki március elsején a France Culture, majd öt nap múlva az RTL rádiócsatornán megvédte egykori költségvetési minisztere, a Vichy-rezsim idején elkövetett állítólagos emberiség elleni bűnei miatt aggastyánként bebörtönzött Maurice Papon emlékét (akinek az ügyében egyébként az Emberi Jogok Európai Bírósága 2002 júliusában elmarasztalta Franciaországot azon a címen, hogy a francia állam megsértette egykori főtisztviselőjének tisztességes bírósági eljáráshoz való jogát, megfosztva őt annak lehetőségétől, hogy fellebbezést nyújtson be az ellene négy évvel korábban hozott tízéves szabadságvesztés ügyében). A lyoni illetőségű Barre emellett nemtetszésének adott hangot amiatt is, hogy az ugyancsak lyoni egyetemi tanárt, Bruno Gollnischt, az Európai Parlament Identitás, Hagyomány, Szuverenitás nevű frakciójának vezetőjét meghurcolták, bíróság elé állították és elítélték „holokauszttagadás” vádjával, csak mert egy interjúban azt találta mondani, hogy az emberirtó gázkamrák ügyében lehetővé kellene tenni a történészek közötti szabad vitát. Mindennek a tetejébe Raymond Barre kijelentette: „Úgy vélem, hogy a zsidó lobbi képes - nem csak velem szemben - méltánytalanságok elkövetésére, és ragaszkodom ahhoz, hogy ezt nyilvánosan kimondjam”. (Emlékezetes, hogy Francois Mitterand köztársasági elnökként a Papon elleni boszorkányüldözéshez kísértetiesen hasonló Bousquet-ügy miatt ugyancsak a zsidó lobbi Franciaországra nézve káros befolyását kárhoztatta a Jean d’Ormesson akadémikussal folytatott egyik beszélgetése során.) Ezek után a leghatalmasabb franciaországi zsidó érdekképviseleti szerv, a CRIF haladéktalanul szélsőjobboldalinak nyilvánította Barre-t, annak minden konzekvenciájával együtt.
6. A baj azonban soha nem jár egyedül. Legutóbbi számában (2007. május) a Tribune Juive nevű felekezeti havilap megállapítja, hogy a francia köztársasági elnöki posztra aspiráló tizenkét jelölt közül heten (mint a gonoszok) „gyűlöletet, megvetést táplálnak a zsidók és Izrael iránt, és kifacsart látomást a héber államról”. Az ily módon proskribáltak B-listájára Le Pen mellé a szélsőbalos Arlette Laguiller és Olivier Besancenot, a kommunista Marie-Georges Buffet, az antiglobalista José Bové, a zöldpárti Dominique Voynet és a Munkások Pártját képviselő Gérard Schivardi került. Nem lehetett viszont panaszuk az establisment jelöltjeire (ami evidens, mert különben nem is lehetnének az establishment jelöltjei), a győztes, Nicolas Sarkozy pedig különösképpen is „kósernek” számít. Személyében ugyanis az V. Köztársaság leginkább Izrael- és zsidóbarát köztársasági elnöke kezdi meg - az említettekre nézve mindenképpen áldásosnak ígérkező - hivatali mandátumát. „El akarom mondani, mennyire közel érzem magamhoz Izraelt. Izrael az áldozat, és mindent el kell követni, nehogy agresszornak tűnjön”, jelentette ki múlt év szeptember 12-én Washingtonban a French American Foundation előtt mondott beszédében. Nem véletlen, hogy megválasztását melegen üdvözölték New Yorkban, Londonban és Jeruzsálemben, miközben fanyalogva fogadták orosz, arab és latin-amerikai politikai körökben. „Új korszak a Franciaországgal fenntartott kapcsolatokban” áradozott a Yediot Ahronoth izraeli napilap vezércikke Sarkozy győzelméről, nem mulasztva el megjegyezni azt sem, hogy „a következő katolikus francia elnök zsidó eredete nagy reményeket kelt Jeruzsálemben”. Beszédes tény, hogy az egyébként minden tekintetben hagyományosan „balparti” párizsi zsidó entellektüelek (Glucksmann, Adler, Bruckner, Finkielkraut, Attali, Hanin, Gallo, Klarsfeld, Levai, Hirsch és társaik) szinte egy emberként sorakoztak fel mellette a kampány során, még azzal a szocialista jelölttel szemben is, akinek pedig az élettársa (Hollande), a miniszterelnök-jelöltje (Strauss-Kahn) és pártjának főkorifeusai (Jospin, Lang, Kouchner) ugyancsak zsidó származásúak. Mindezek alapján joggal állítható, hogy Sarkozy „a zsidó választópolgárok természetes jelöltje” (Libération, 2006. december 4.), és hogy „egy ’nyilvánvaló barát’ hatalomra kerülését ’áldásnak’ tekintik Izraelben” (Le Monde, 2007. május 8.), ahol már jó előre ittak a medve bőrére, s mint azóta kiderült, nem is alaptalanul: ez év elején az izraeli posta szimbolikus gesztusként Nicolas Sarkozy arcképével ellátott bélyeget hozott forgalomba.
Ellentétben a hazai sajtóban fel-felbukkanó vénkisasszonyos ábrándozásokkal (lásd pl.: "Egy magyar nemes fiú útja a hatalomba", Magyar Nemzet, 2007. április 6.), az említett „magyar nemes fiú” már számtalanszor tanújelét adta annak, hogy sokkal közelebb érzi magához a zsidóságot, mint a magyarságot, amibe nyilván az is belejátszik, hogy apja – akitől jószerivel csak a nevét kapta – viszonylag korán elhagyta feleségét és gyermekeit, és a kis Nicolas neveltetését attól fogva görög-zsidó származású anyai nagyapja vette kézbe. Hab a tortán, hogy az újonnan megválasztott francia köztársasági elnök (második, azaz jelenlegi) hitvese viszont – ahogyan a neve (Ciganer) is tanúsítja – romániai cigány-zsidó felmenőkkel dicsekedhet. Valérie Domain (mindeddig nem publikált) könyve szerint apai nagyapja még zsibárusként rótta a Balkánt lakókocsijával, apja 1920-ban érkezett Franciaországba, és a mára Franciaország First Ladyjévé avanzsáló dáma nemrég maga is elárulta, hogy „egyetlen csepp francia vér sincs az ereiben” (Libération, 2004. július 8.).
A konzervatív címkével megválasztott Sarkozy nem kifejezetten konzervatív életfelfogást tükröző magánélete időről-időre hálás témát szolgáltat a bulvársajtónak. Annak ellenére, hogy vallásos neveltetésben részesült és egészen mostanáig buzgón látogatja a vasárnapi misét, a tizedik parancsolat például (Mózes II. 20, 17) valahogy elkerülhette a figyelmét, mert nemcsak hogy megkívánta, de el is szerette felebarátja (pontosabban kebelbarátja, az ismert televíziós műsorvezető és producer Jacques Martin) feleségét, holott alig két évvel korábban neuilly-i polgármesterként személyesen eskette össze a párt. A felszarvazott (és meglehetősen korpulens) férj egy kiadós és máig is emlékezetes pofozkodással vett elégtételt a csábítón, amelyre a városháza hivatali helyiségeiben kerített sort. Sarkozy ezek után elhagyta feleségét és két fiát, és előbb élettársi, majd házassági kapcsolatra lépett Dulcineájával, aki a maga részéről két kislányt hozott a frigybe. A történelem azonban ismétli önmagát. 2005 májusában az egész francia közvéleményt lázba hozta a hír, miszerint (a leányszöktető korból némileg már kinőtt, merthogy idén az ötödik x-ébe lépett) Sarkozyné csapot-papot, férjét és közös kisfiukat hátrahagyva Amerikába szökött legújabb szerelme, Richard Attias reklámszakember társaságában, aki egyébként – hogy még pikánsabb legyen a sztori – férje barátjaként az UMP kormányzópárt rendezvényeit is szervezte. (Embert barátjáról?) Elég az hozzá, hogy a Sarkozy-saga epizódjai egész nyáron át exkluzív csemegét szolgáltattak a brazil szappanoperák kedvelőinek. Végül azonban Attias vonzerejénél mégis csak erősebbnek bizonyult … az Elysée-palota vonzereje, hiszen a csélcsap ara, mintha misem történt volna, nemrég megtért a családi fészekbe. Éppen időben, hogy férje hivatalos beiktatásán az elnöki hitves szerepkörében tetszeleghessen. A konvenciókra nem sokat adó Le Pen szerint azonban mindez csak porhintés, mert a párizsi bennfentes körökben nyílt titok, hogy az elnöki párt valójában alig köti már össze valami. Hacsak nem a mindkettejükben közös határtalan hatalomvágy.
Akárhogyan is van, Blair bukásával Bush nem marad pudlikutya nélkül. Nabotléon (kb. zseboroszlán), ahogyan ellenfelei becézik a nem éppen herkulesi termetű Sarkozyt, minden bizonnyal be is fog válni az amerikai-izraeli birodalmi érdekek európai helytartójaként, amely korábbi megnyilatkozásai alapján igencsak „testre szabott” feladat lehet számára.

MD 2007. VI. 14. (Az összeállítás 3. blokkja nem jelent meg a lapban.)

Linkek:

Kartácsok 2007. II.
Kartácsok 2007. III.
Kartácsok 2007. IV.
Kartácsok 2007. V.
Kartácsok 2007. VII.
Kartácsok 2007. VIII.
Kartácsok 2007. IX.
Kartácsok 2007. X.
Kartácsok 2007. XI.
Kartácsok 2007. XII.
Kartácsok 2008. I.
Kartácsok 2008. II.
Kartácsok 2008. III.