Gazdag István: Kartácsok 2007. V.

1. Bármennyire is abszurdnak tűnik, a gondolat megregulázására és ez által uniformizálására irányuló emberi késztetés egyidejű az ember társadalomba szerveződésével. A dolog abszurditását éppen az adja, hogy az emberi fejlődés legfontosabb minőségi lépésének számító társadalomszervezés megléptével az ember azonnal elkezdi az emberré válás lényegi attribútumának számító gondolkodás szabadságának a korlátozását is.
Társadalomba szerveződve tehát mentálisan kasztrálja önmagát. Paradox helyzet, hogy az emberi lét lehető legteljesebb kibontakoztatásához elvileg ideális terepnek tartott társadalom valójában a lehető legkevésbé alkalmas a szabadgondolkodás kibontakoztatására. Szabályai, normái, az általa alkalmazott pszichés és fizikai kontroll révén sokkal inkább a szabadgondolkodás gátja és tagadása. Nem véletlen, hogy a legnagyobb filozófusok, vagyis a legszabadabban gondolkodók (mert a legnagyobb filozófusok értelemszerűen mindig azok, akik egy adott korszakban képesek voltak a legszabadabb gondolkodásra) szinte kivétel nélkül önkéntes vagy kényszerű számkivetettségben, a közösségi lét margóján, gyakran „illegalitásban” vagy éppen a börtönben fogalmazták meg jellemző módon csupán a „felvilágosult” utókor által értékelt – és jobb esetben legalább utólag rehabilitált – eszméiket. (Érdekes, hogy a szabadgondolkodással szemben az emberiség krónikus fáziskésésben leledzik: a jelenkor csaknem mindig obskurantista, az utókor csaknem mindig „felvilágosult”. És alkalmanként hálás.)
A szabadgondolkodás aktuális korlátozó eszköze, a politikai korrektség a politikai szabadgondolkodás entrópiáját képviseli, és mint ilyen, pontosan nem is meghatározható, mert nincs valódi tartalma. Csak kvázidefiníció adható róla. Alapposztulátuma az, hogy „mindennek ugyanannyi az értéke”, ily módon tehát keresztényi irgalmasság, követelődző szocializmus, ökonomista marxizmus és az énfölötti morállal szembeni freudista lázadás keveréke. Ha a kommunizmus összeomlását egy atomrobbanáshoz hasonlítjuk, akkor a politikai korrektség a radioaktív szennyeződése közé tartozik. Tipikusan manicheus fogalmakban lát(tat)ja a történelmet és a társadalmat: minthogy önmagát tartja a „jó” képviselőjének, mindaz, ami vele szemben áll, értelemszerűen csak „rossz” lehet. Ezáltal lényegében összekeveri a jót és a rosszat, azzal az ürüggyel, hogy minden választás dolga. Szerinte a jó netovábbja mások választásában és választásuk tolerálásában keresendő, feltéve, hogy mások választása politikailag korrekt, a rossz netovábbja viszont azon tények tiszteletében található, amelyek megelőzik a választást, akár etnikaiak, történelmiek, szociálisak, erkölcsiek vagy szexuálisak, valamint az egyének által elért sikerek tiszteletében. A politikai korrektség a kritikai szellem és a kollektív (társadalmi, nemzeti, vallási vagy etnikai) identitás dekadenciájából született, és lényegében gyökértelen intellokraták gyakorolják, de mert ragályos, mások is megfertőződhetnek vele, gyakran anélkül, hogy tudatára ébrednének fertőzöttségüknek. Mint minden betegség, a politikai korrektség is nemzetközi. Noha egyes amerikai egyetemek voltak a fertőzés gócai, gyorsan elterjedt az egész világon. Az általa megfertőzött személyt leginkább arról lehet felismerni, hogy a toleranciát folyamatosan prédikálja, de nem gyakorolja. (Más kérdés, hogy ami nem érdemel tiszteletet, az a toleranciára sem érdemes.) Óvakodni kell tehát a gondolkodás és a beszéd uniformizálását célzó társadalmi mimetizmustól. A „gondolatfertőzés” fő hordozója a politikailag korrekt nyelvezet, fő terjesztője pedig a modernitás korában túlzott befolyást szerzett média. A politikai korrektség előkészíti a terepet a különböző dezinformációs műveletek, végső soron pedig a globalizmus számára. „Természetes gyógymódként” az általa forszírozott terminológia és a terminológia által hordozott ideológia egyidejű elvetése szolgál. A gyógyuláshoz persze bátorság kell. Intellektuális téren mindenképpen.
2. Az igazság elméletéről publikált 1971-es művében John Rawls amerikai filozófus megállapította, hogy a piacgazdaság keretei között léteznek „igazságos egyenlőtlenségek” is, mégpedig azok, amely „a leginkább hátrányos helyzetűek legnagyobb előnyére vannak”, mert ez utóbbiak hasznot húzhatnak a hátrányos helyzetük orvoslására alkalmazott célzott intézkedésekből (negatív adó, szelektíve gondviselő állam, kisebbségi kvóták stb.). Rawls munkássága elméleti alapot teremtett az amerikai négerek polgárjogi mozgalma számára. Az Egyesült Államokban a ’70-es évek kezdete óta alkalmazott „affirmative action”, vagyis faji preferencia politikája révén törvényesített faji egyenlőséget kreálva, mesterséges módon próbálják kiegyenlíteni a különböző emberfajok közötti genetikailag determinált mentális egyenlőtlenségeket. Ennek ellenére az elmúlt negyven évben sem nőtt meg a néger atomfizikusok, agysebészek és vadászpilóták aránya, a Nobel-díjasokról nem is beszélve. Andrew Hacker politológus egyenesen arról beszél, hogy az Egyesült Államokban két nemzet él, egy fehér és egy fekete, amelyek különváltak, egyenlőtlenek és ellenségesek egymással. Ténylegesen ugyanis a multikulturalizmus sokkal népszerűbb az egyetemi miliőben, mint a munkások körében, akik a folyamatos agymosás dacára – és bőrszínüktől függetlenül – továbbra is ragaszkodnak osztályidentitásukhoz és faji öntudatukhoz.
Tudjuk azonban, hogy egy bolond százat csinál. Az affirmative action terén szerzett kiábrándító amerikai tapasztalatok ellenére más országok is igyekeznek követni a „vezérbolond” példáját. Így például Brazília, ahol a lakosság 45 százalékát négerek és meszticek alkotják, a felsőoktatási intézmények tanulói között viszont csak 15 százalékot képviselnek. A brazil törvényhozás azzal szándékozott orvosolni az „igazságtalanságot”, hogy az általa életbe léptetett pozitív diszkriminációs törvény eleve garantálja a közegyetemek helyeinek 40 százalékát a néger és mesztic hallgatók számára, de nem a tudásszintjük, hanem a bőrszínük alapján. Ez a megoldás azután az érdem és erőfeszítés degradálása mellett még nagyobb igazságtalanságot eredményezett. Mint kiderült, a Rio de Janeiro-i Állami Egyetemre 2003-ban felvett néger diákok közül csak minden ötödik felelt meg a konvencionális és elvileg mindenkire nézve kötelező felvételi követelményeknek, a többiek viszont csakis a kvótarendszernek köszönhették felvételüket. Miután a természet törvényét ily módon hatálytalanították az emberi(es)ség törvénye által, a fehér felvételizők között akadtak, akik esélyeik javítása érdekében egy sajátságos trükkhöz folyamodtak: a jelentkezési nyomtatványon négernek tüntették fel magukat.
3. Törökország EU-ba való beléptetésével az Egyesült Államok három legyet ütne egy csapásra: végérvényesen Európára kényszerítené a csírájában már kontinensünkön is jelen lévő, az USA-ban viszont már totális kudarcnak bizonyult (és hosszú távon a területi egységét is veszélyeztető) multikulturalizmust, végérvényesen megváltoztatná Európa etnokulturális arculatát és végérvényesen megakadályozná egy szerves, a kultúrák és hagyományok rokonságán alapuló, Bresttől Vlagyivosztokig terjedő euroszibériai fehér blokk jövőbeni létrejöttét. Az amerikaiak és európai vazallusaik valódi szándékaival a nyugat-európai identitárius értelmiség köreiben már jó ideje tisztában vannak, nálunk azonban csak a CIA titkos európai börtöneinek a kitudódása után kezdett tisztulni a kép. Legalábbis néhányak agyában.
Az Egyesült Államoknak és az Egyesült Királyságnak „nem célja egy politikailag is egységes, jól prosperáló, versenyképes EU fenntartása. Törökország felvétele pedig valószínűleg politikailag és gazdaságilag is működésképtelenné tenné az EU-t. Az USA Ausztria számára hátrányos politikai lépéseket helyezett kilátásba, amennyiben a török csatlakozás kerékkötőjévé válik” (Dr. Kiskovács Miklós, „Ki az áruló?”, Népszabadság, 2005. október 13.). A CIA európai börtönhálózatával kapcsolatban kirobbant botrányon „túlmenően van egy mélyreható tanulsága az ügynek, különösen a németek és a franciák számára”, éspedig az, hogy „a Párizs-Berlin-tengely az angolszász hatalmak szövetségeseivel (Lengyelország, Románia, Törökország – G. I.) gyakorlatilag be van kerítve” (Lóránt Károly, „Amerikai gulág”, Magyar Nemzet, 2005. november 12.). Magyarics Tamás történész, az ELTE amerikanisztikai tanszékének docense szerint „Amerika nem érdekelt egy erős Európa létrejöttében. (…) Gondoljunk csak Törökország uniós tagságának elszánt washingtoni támogatására. Ankara csatlakozásával ugyanis végleg búcsút lehet mondani az erős Európai Uniónak. (…) London, Varsó és Ankara súlya pedig elegendő az európai védelmi identitás megszűnéséhez… Egyébként az Egyesült Államoknak a NATO-ra is lényegében azért van szüksége, hogy érvként használja az európai védelmi haderő fejlesztése ellen” (Stier Gábor interjúja, „Zavaró repülés”, Magyar Nemzet, 2005. december 10.).
4. A gondolkodás és szólás szabadságát gúzsba kötő politikai korrektség lelki terrorrendszere lassanként már a legalapvetőbb igazságok és a legnyilvánvalóbb evidenciák kimondását is kockázatossá teszi. Fabio Capello, az olasz futball első számú mesteredzője ezt a saját kárán tanulta meg, amikor a Juventus trénereként interjút adott a La Repubblica című napilapban, és ennek során nosztalgiával emlékezett meg a Real Madridnál eltöltött korábbi időszakról. (Vezetésével a spanyol királyi gárda 1997-ben megnyerte a bajnokságot.) A botrányt azonban nem a nosztalgikus érzés ténye, hanem sokkal inkább az indoka váltotta ki az érzékeny lelkületű ördögűzőkből. Capello ugyanis azt találta mondani, hogy Madridban akkortájt „pezsgő légkör uralkodott, annak az országnak a légköre, amely a legnagyobb lépéseket tette Európában”. És hogy mindez minek, pontosabban kinek az érdeme? Nos hát, az időzített bomba a válaszban rejlik, amely így hangzott: „A latin tüzességé és kreativitásé, amelyet egy szigorú rend szabályozott. A rend, amely Francótól ered.” Francótól, a diktátortól? - hitetlenkedett a kérdező. Capello azonban nem hagyta magát megfélemlíteni, és tovább súlyosbítva helyzetét érvelni kezdett: „Igen. Franco a rendet hagyta örökségül.” Spanyolországban ugyanis minden működik és jól működik. Majd a felsorolás: az iskolák és a közoktatás, a bürokrácia hiánya, az utcák tisztasága, az emberi kapcsolatokban érvényesülő tisztelet…
Miután ily módon Francóról megmondta a frankót, Capello sem úszhatta meg az ilyen esetekben szokásos „demokratikus” rituálét: az elhatárolódásokat, a tiltakozásokat, a sajtókampányt… A katalán Raul Romeva, a zöldek europarlamenti képviselője pedig a „fasizmus apológiája” címén az Európai Bizottság elé vitte az olasz edző ügyét, aki mindezek hatására természetesen önkritikát gyakorolt, és kijelentette, hogy félreértették: a részéről szó sem volt francóizmusról, egyszerűen csak azt állapította meg, hogy Spanyolországban nem létezik az olaszhoz hasonló bürokrácia, és ez egy másik történelmi időszak öröksége.
Happy end nincs? De van. Capello jelenleg ismét a Real Madridot erősíti. A spanyolok ugyanis a jelek szerint nemcsak rendet, fegyelmet és tiszteletet, hanem pragmatizmust is tanultak egykori diktátoruktól.
5. Pragmatizmusban az amerikaiak sem szenvednek hiányt, ami a terrorizmushoz való sajátos és következetesnek a legnagyobb jóindulattal sem mondható hozzáállásukban is lépten-nyomon tetten érhető. Az USA az általa terrorizmussal gyanúsított elemeket a kubai Guantanamón tartja fogságban a bírósági procedúra mellőzésével, a Kuba ellen terrorcselekmények elkövetésében bíróság által bűnösnek talált elemeknek viszont menedékjogot ad a saját földjén. Az ilyesféle, „a te terroristád az én barátom” esetek egyik emblematikus figurája Luis Posada Carriles, akit régi és erős szálak fűznek az amerikai titkosszolgálatokhoz. A kubai születésű férfi 1961-ben részt vett a Castro-ellenes erők disznó-öbölbeli elvetélt partraszállási kísérletében. Mint az a George Washington Egyetem nemzetbiztonsági archívumai alapján 2005. május 10-én napvilágra került, ettől kezdve egészen 1974-ig a CIA fizetett alkalmazottjaként ténykedett. Már állítólagosan „szabadúszó” terroristaként két cinkosával részt vett a kubai légitársaság DC-8-as repülőgépe elleni pokolgépes merényletben, amely 1976. október 6-án 73 ember halálát követelte. Emiatt két évvel később letartóztatták és bebörtönözték Venezuelában, 1985-ben azonban megszökött. Több mint egy évtizedes nyugalmi időszak után lépett újra akcióba, és a The New York Times 1998. július 12. és 13-i számaiban megjelent nyilvános vallomásából kiderült, hogy ő állt az előző év nyarán havannai szállodák ellen elkövetett bombamerényletek mögött, amelyek következtében több mint egy tucat ember megsebesült, Fabio Di Celmo olasz turista pedig életét vesztette. 2000 novemberében Panamában letartóztatták, mert robbantásos merényletet készített elő az ibero-amerikai csúcsértekezletre érkező Fidel Castro kubai vezető repülőgépe ellen. Ezért a tettéért egy helyi bíróság 2004. április 20-án nyolcévi börtönre ítélte, alig négy hónapal később azonban amerikai barátai közbenjárására a leköszönő panamai elnök, Mireya Moscoso – mandátumának lejárta előtt két nappal – kegyelemben részesítette. E „nemes” gesztust Kuba a diplomáciai kapcsolatok megszakításával honorálta. Posada Carrilest egy rövid hondurasi tartózkodás után 2005 márciusában „rapatriálták” az Egyesült Államokba, ahol azóta is az USA zsoldjában kiérdemesült terroristák nyugdíjas életét morzsolgatná, ha nem jön közbe egy kis malőr. Erről már Gianni Miná neves Latin-Amerika-szakértő, az olasz Latinoamericana folyóirat igazgatója számol be a Corriere della Serában (2006. május 3.), imigyen: „Posada Carriles egy latin-amerikai Bin Laden, aki a kubaiak tucatjait mészárolta le: az amerikaiak azonban csak aztán rakták be egy bevándorló központba, hogy megölt egy izraelit”. Hát igen. Az amerikai kormány számára nyilvánvalóan többet ér egy izraeli élete, mint több tucat kubaié. Nem csoda, hogy adott esetben Miná nem lenne hajlandó kezet fogni Bush-sal, mert mint érvelt, „az USA-ban háromezer desaparecidos (eltűnt személy) van, akik amerikai börtönökben végezték. Három éve akarunk megtudni róluk valamit, de semmi nyom. Ilyesmi nem történt Kubában. A Fidel által börtönbe juttatottak sorsa kevésbé súlyos, mint a Bush által eltüntetetteké”, és még azt is hozzátette: „Valamit jelent, ha az Amnesty International kilenc oldalt szentel a megsértett jogoknak az Egyesült Államok, és csak hármat Kuba esetében”. Pedig köztudomásúlag az USA a világ „mintademokráciája”, Kuba pedig (az USA által) a nemzetek szégyenpadjára ültetett „diktatúra”. Ki érti ezt?

MD 2007. IV. 26.

Linkek:

Kartácsok 2007. II.
Kartácsok 2007. III.
Kartácsok 2007. IV.
Kartácsok 2007. VI.
Kartácsok 2007. VII.
Kartácsok 2007. VIII.
Kartácsok 2007. IX.
Kartácsok 2007. X.
Kartácsok 2007. XI.
Kartácsok 2007. XII.
Kartácsok 2008. I.
Kartácsok 2008. II.
Kartácsok 2008. III.