Gazdag István: Kartácsok 2007. IV.

1. Miközben a Nyugat állandóan a demokráciára hivatkozik, az egyre inkább elsorvad a tényleges „egypártrendszer”, a demagóg közvélemény-kutatások, az impotens technokrácia és a mindenható média súlya alatt. Valójában a három jelenkori (polgári individualista, szocialista kollektivista, népi organikus) változatába hanyatlott modern demokrácia gyakorlatilag kimúlt.
Halála a konformista szerájból származó politikai osztály rovására irható. A kortárs politikus ugyanis - függetlenül a politikai palettán elfoglalt helyétől - leginkább egy szigorú norma szerint előállított tenyészállatra hasonlít. A modern nyugati társadalmakban a választottak nem a néppel kormányoznak, hanem a nép helyett, amelyet a vezetők kiskorúnak tekintenek, és úgy kezelnek, mint a szülők a fejlődésben visszamaradt gyermekeiket. Mindez világosan visszatükröződik abban a nyelvezetben is, amelyet akkor használnak a politikusok, amikor nézeteltérésbe kerülnek a közvélemény egy részével vagy amikor a nép elfordul tőlük. Az olyan szavak, mint a „bizalmatlanság”, „következetlenség”, „állhatatlanság”, „értetlenség” stb. sokkal inkább egy gyámság alatt álló lényhez szólnak, mintsem egy felelősen gondolkodó személyhez. Legjobb lenne talán visszatérni a klasszikus görög demokráciához, amely a sorshúzás elve alapján szelektált a politikai vezetők közül. Legyen akár sztokokrácia (a véletlenre utaló görög „sztokosz” szóból), akár klerokrácia (a városvezetők nevének kisorsolására Athénban használt klerotérionra utalva), a véletlen is helyettesítheti a választást. Egy adott vezetői posztra ugyanis sohasem csupán egyetlen ember alkalmas, hanem sok. A mai politikai vezetők gyakorlatilag teljesen csereszabatosak. (Egyébként a temetők is tele vannak „pótolhatatlan” emberekkel.) A gondviselés emberéről, a valamely feladat ellátására egyedül alkalmas, misztifikált „csodalényről” szőtt narratíva nem több mint átlátszó propagandafogás, fantáziadús fikció, szerénytelen kérkedés a hatalom átvételére vagy megtartására. Egyszerű, gazdaságos és könnyen felfogható rendszerként a sztoko-klerokrácia visszahelyezné az állampolgárság két alapját, vagyis az izonómiát (a törvény előtti egyenlőséget) és az izotímiát (a hivatalviselési egyenlőséget). Emellett kiküszöbölné a mandátumhalmozást, véget vetne a hivatásos politizálásnak, eltörölné a pártokráciát és ezáltal megtisztítaná a politikai életet. Végeredményben pedig, más kiegészítő intézkedésekkel együtt (a jelöltség betiltása, a megbízatás bármikori visszavonhatósága, a népszavazás és az állampolgári kezdeményezés kiterjesztése stb.) visszaállíthatná a demokrácia intézményének egykori hatékonyságát és régen megfakult becsületét.
2. Martin Karmitz, a francia filmforgalmazók szövetségének (FNDF) elnöke az amerikai filmipar orgánumában, a The Hollywood Reporterben „fasiszta propagandának” minősítette Mel Gibson A Passió című filmjét (2004. március 24.). Mint tudjuk, a fasisztákkal mint „főgonoszokkal” szemben manapság minden megengedett, így aztán nem kell különösebben csodálkoznunk azon sem, hogy Mel Gibson figurája nemrég egy népszerű zsidó filmvígjáték, a The Hebrew Hammer (A zsidó kalapács) második részében is feltűnt, amelyben a főhős Kalapács Hitlerrel csap össze (Hammer vs. Hitler). A film katartikusnak szánt nagyjelenetében a Gibsont alakító, ittas állapotban zsidóellenes sztereotípiákat hangoztató színész szembekerül a rendőrként intézkedő Kalapáccsal, aki lazán golyót ereszt a fejébe. „Mel nyílt színi halála jót tesz majd a zsidó fiatalok önérzetének”, kommentálta kollégája in effigie likvidálását John Kesselman, az opusz író-rendezője. Emlékezetes, hogy a „nem létező lobbi” fellépése nyomán Gibson kénytelen volt kivágni filmjéből azt az epizódot, amelyben a zsidó tömeg halált követelt Jézus fejére, azzal együtt, hogy „vére ránk és gyermekeinkre szálljon vissza” (vö. Máté 27, 25). „Ha nem engedelmeskedtem volna, a zsidók még a házamba is behatoltak volna, hogy megöljenek”, érvelt a katolicizmus tradicionalista irányzatához tartozó színész-rendező. Mint köztudott, a tradicionalisták a II. vatikáni zsinat előtti egyházi irányvonalat követik, és egyebek mellett a szentiratok tanulmányozásában jeleskednek. Márpedig a zsidóság egyik legszentebb irata, a Talmud szerint a passió és a keresztre feszítés csupán az „istenkáromló” felkészítése az örök bűnhődésre, amelyet Krisztusnak kell elszenvednie bűnei miatt. „Korszakunk első századában egy bizonyos Onkelosz, Kalonikosznak és Titus császár nővérének a fia arra gondolt, hogy felveszi a zsidó vallást. Következésképpen elhatározta, hogy a nekromancia révén megidézteti a zsidók három esküdt ellenségének, Titusnak, Bálámnak és Jézusnak az árnyait. Titus lerombolta Jeruzsálemet 70-ben, Bálám egy mezopotámiai próféta volt, akit Moab király küldött a héberek megátkozására, Jézus pedig egy hamis Messiás volt. Onkelosz mindhármuknak feltette ugyanazt a kérdést: ’A másvilágon kit becsülnek a legjobban?’ Mindhárman azt válaszolták: ’Izraelt’. A maga részéről Jézus pedig azt tanácsolta Onkelosznak a zsidókkal kapcsolatban: ’Keresd a jólétüket, és ne próbálj nekik ártani! Akárki hozzájuk ér, a szeme világához ér’. Majd Onkelosz mindhármójukhoz egy másik kérdést intézett: ’Mi a büntetésetek?’ Titus azt válaszolta neki, hogy hamvait minden nap összegyűjtik, elítélik, újra elégetik és szétszórják a hét tengerbe. Bálám azt válaszolta neki, hogy forrásban lévő spermába merítették. Jézus pedig azt válaszolta neki, hogy forrásban lévő ürülékbe merítették” (forrás: Der Babylonische Talmud, Jüdischer Verlag, Berlin 1932, 368. oldal; The Babylonian Talmud, Soncino Press, London 1936, 260-261. oldal). A Talmud egyébként a keresztények istenét a következő kriptonymek alatt emlegeti: fattyú, fajtalanság szülötte, utálatos csemete, gané magzatja, népcsábító, bölcsek szavainak kigúnyolója, varázsló, bolond, bálvány, hiábavalóság, hitehagyó, istentelen, átkozott, akasztott názáreti, tisztátalan, döglött kutya (a Zohár szerint), ágyasnak fia, szajha gyermeke, bileam, erkölcstelenség állata, trágyadombon eltemetett (Huber Lipót gyűjtése). „Zsidóság és kereszténység között a szakításra dogmatikai és társadalmi téren azért került sor, mert a hagyományos zsidó messianizmus számára elfogadhatatlan volt a szektariánus zsidó (vagy ahogyan csakhamar nevezni kezdték: keresztény) válasz, magyarázza Komoróczy Géza a zsidók és keresztények közötti ősrégi, de napjainkra – hála Istennek – egyre inkább elenyésző animozitás kiváltó okát („Másodlagos antiszemitizmus”, Beszélő, 1992. 51-52). Így már egészen más…
3. Edward O. Wilson, a szociobiológia guruja szerint a transzcendentálisba és hallhatatlanságba vetett hit szinte ellenállhatatlan vonzerőt gyakorol sokakra, különösen ha vallásos áhítatba van pácolva, amely ily módon egyfajta különös teljességérzetet kelt bennük. Ehhez képest az empirizmus túlságosan is steril valami, és nem nyújt kielégülés érzetet. Az empirizmus az elmét célozza meg, a transzcendentalizmus viszont a szívet igázza le. Korábban már Spinoza is megállapította, hogy „… akikben nagyon erős a képzelőtehetség, azok kevésbé alkalmasak a dolgok tiszta megismerésére, s viszont akikben erősebb az értelem s főleg ezt fejlesztik, azoknak képzelőtehetsége mérsékeltebb és jobban is tudnak rajta uralkodni, mintegy féken tartják, hogy ne zavarodják össze az értelemmel (Teológiai-politikai tanulmány, Akadémiai Kiadó, Budapest 1978, 36. old.). „Ha akár a hittudománynak, akár a skolasztikus metafizikának valamely kötete a kezünkbe kerül, tegyük fel a kérdést, hogy van-e benne elvont vizsgálódás mennyiségről, számszerűségről? Nincs. Van-e benne kísérletes vizsgálódás tényekről, létezésről? Nincs. Nos, ha nincs, hajítsátok a kandalló tüzébe”, fakadt ki a maga részéről a skót David Hume (An Enquiry concerning human understanding, Edinburgh 1748). A felvilágosodás korabeli materialista orvos-filozófus, Destutt de Tracy (az „ideológia” szó megalkotója) mindezt úgy fogalmazta meg, hogy „a teológia a világ gyermekkorának filozófiája; itt az ideje, hogy átadja a helyét az ész korának. A vallás a képzelet terméke…, míg a másik filozófia a megfigyelésen és a tapasztalaton alapul”. A pozitivizmus teoretikusa, Auguste Comte szerint az emberi értelem a gondolkodás három szintjén fejlődik ki. Az első és legalacsonyabb szint a teológia, a második a metafizika, a harmadik, a legmagasabb pedig a pozitív gondolkodás. Míg az első kettőt az emberi gyermekész gyarló szellemi erőlködésének, addig az utóbbit a felnőtt értelem szellemi kifejeződésének tartotta. Az argentin írófejedelem, Jorge Luis Borges a teológiát egész egyszerűen a fantasztikus irodalom egyik ágának tartotta. Luther viszont az értelmet „Hurerei”-nek, kurválkodásnak bélyegezte, amely tisztátalansága miatt állítólag alkalmatlan az isteni lény megközelítésére.
4. James Moll Az utolsó napok című amerikai dokumentumfilmjében egy néger katona mondja: „A német tiszt az arcomba köpött, erre lelőttem.” Az amerikaiaknál tehát ez úgy működött, hogy egy német hadifoglyot minden különösebb teketória nélkül le lehetett lőni, és még dicsekedhettek is vele. Az alkotást egyébként Oscar-díjjal jutalmazták. Nyilván nem az ilyesféle módszerek leleplezése miatt.
5. Alig néhány emberöltővel későbbről visszatekintve a krónikás úgy látta, hogy Szent István királyunk uralkodása idején az egész ország „a barbár műveletlenségnek hódolt, és a tudatlan, kényszerből lett keresztény a szent hit figyelmező ösztökéje ellen rugódzott, sőt a fenyítő vessző büntető ütései ellen még visszavicsorított: nagyon is szükséges volt, hogy a szent fegyelemnek a kényszere a hívőket a hitre térítse... De a legkeresztényibb királyunk, aki a galamb szelídségének kegyességével és minden erény jelességével van felruházva, miután látta, hogy a felserdült hit elérte a tökéletes vallásosság erejét, bölcsen úgy gondolta, hogy a törvény bilincsének szorítását meg lehet lazítani”. (Albericus ajánlása Szerafin esztergomi érsekhez, a Kálmán uralkodása alatt (a Zemplén megyei Tarcalon tartott gyűlésen) összeállított törvény kapcsán, in Kristó Gyula: Magyarország története, 142. old.). Határ Győző némiképp másként ítéli meg államalapító királyunk ténykedését és nem habozik kijelenteni, hogy „államiságunk egy másik ’holokausztból’ született”, és „ha a félmilliós ősmagyarságból Valaki százötvenezret kardélre hány ’Krisztusért’, tehát kiirtja népének több mint egynegyedét – akkor azt a Valakit ugyanúgy megilleti a Véreskezű fejedelmi epitetón, mint Hitlert” (Szentföld a Föld, Kortárs, Budapest 2000, 156. old.). Sebeők János szerint Fejtő Ferencnek is az a véleménye, hogy „Szent István lényegileg nem volt szent” (MN, 2006. február 6.). Nyilván Szabó Dezső is valami hasonlóra gondolt, amikor azt írta Az elsodort falu c. művében, hogy „az ezeréves szentistváni tragikummal párhuzamosan valósul meg újból és újból az örök Koppány tragédia. Koppány a megtartó magyar, aki a magyarság jövőjét, fejlődését a faj sajátos egyéniségében, ázsiai ősi adottságában látja…”
6. Kevesen tudják és manapság már nem is igen „reklámozzák”, hogy Voltaire, a francia felvilágosodás legnagyobb alakja meglehetősen kritikusan viszonyult a zsidósághoz. Jellemző, hogy híres Filozófiai Szótárának leghosszabb szócikkében is velük foglalkozott, és mondandóját az alábbiakkal zárta: „… tudatlan és barbár népség, amely már régóta egyesíti a legpiszkosabb kapzsiságot a legmegvetendőbb babonával és a legyőzhetetlen gyűlölettel mindazon népek iránt, amelyek megtűrik és gazdaggá teszik őket; mindazonáltal nem kell megégetni őket”. (Talán mondani sem kell, hogy a mű újabb kiadásaiban ez rész már nem szerepel.) Egy Isaac Pinto nevű gazdag bordeaux-i kereskedő találva érezte magát a filozófus szavaitól, és röpiratot bocsátott ki, amelyben egyebek mellett ez állt: „Voltaire úr … nem hagyhatja figyelmen kívül a portugál és spanyol zsidók azon aggályos kényességét, hogy sohase keveredjenek házasság, szövetség útján vagy más módon a többi nemzet zsidóival. (…) Olyannyira szakítottak hitsorsosaikkal, hogy amennyiben egy portugál zsidó Hollandiában vagy Angliában feleségül venne egy német zsidónőt, azonnal elveszítené kiváltságait; nem ismernék el a zsinagóga tagjának, kirekesztenék az összes egyházi és polgári haszon élvezetéből; teljesen elkülönítenék a nemzet testétől; még azt sem engedélyeznék, hogy portugál testvérei mellé temessék”. E szerint a kordokumentum szerint tehát Voltaire korában a szefárd zsidók tekintettek megvetéssel askenázi hittestvéreikre, a mai Izraelben viszont az askenázik nézik le a „fekete zsidókat”. Érdekes, hogy a „kike” (kb. bibsi) gúnynevet viszont az asszimilált amerikai zsidók találták ki kelet-európai, jiddisül karatyoló hittestvéreikre (vö. Makkai György: Fajelmélet, fajüldözés, Kozmosz könyvek, Budapest 1977). Mi ez, ha nem a dialektikus materializmus iskolapéldája?
7. „A mechanizáció olyannyira amerikanizál majd bennünket, a haladás oly tökéletesen elcsökevényesíti szellemi létünket, hogy e pozitív eredményekkel összevetve az utópisták legvérszomjasabb, legelvetemültebb és legtermészetellenesebb álmai is ártalmatlannak tűnnek majd. (…) Ami pedig a vallást illeti, fölöslegesnek tartom akár csak megemlíteni is, és maradványai után kutatni, hiszen e téren már csak az okoz bosszúságot, hogy akad még, aki Isten tagadásával fárasztja magát” (Baudelaire, Fusées, 1851).
8. A sokak által magasztalt és halála után csaknem szentté avatott egykori cowboy-színész, az elnöki posztján is mindvégig cowboyként és színészként viselkedő Ronald Reagan hatalomra kerülésekor az amerikai közhitel 900 milliárd dollárt tett ki, távozásáig ez az összeg a négyszeresére emelkedett. A Szovjetunió ugyan belerokkant a csillagháborús projektbe, az USA viszont nyakig eladósodott, és csak idő kérdése, hogy felelőtlen költekezése következtében mikor omlik össze gazdasága, és rántja magával az egész Nyugatot. Ilyen körülmények között törvényszerűnek mondható, hogy az amerikai népességet a nyugati átlagot jóval meghaladó mértékben sújtják korunk civilizációs betegségei: az erőszak, az elmebaj és a műveletlenség. A városi erőszak az USA-ban évente több áldozatot követel, mint a vietnami háború (53 ezer amerikai halott). Az amerikai népesség körében csaknem húsz százalékos a különböző ideg- és elmebetegségekben szenvedők aránya (Európában nyolc százalék). Minden harmadik amerikai funkcionális analfabétának számít és az összehasonlító vizsgálatok szerint a különböző korcsoportban az amerikaiak fele annyit sem tudnak, mint a többi fejlett ipari ország lakói. „Amerika, ez Karthágó… Ami mindent megváltoztat, az az, hogy Amerikával szemben nincs egy Róma”, mondta De Gaulle. Európa vagy Kína, előbb-utóbb valamelyikük Róma örökébe fog lépni. Csupán idő kérdése.

MD 2007. III. 29. (A lapban az összeállítás 2., 5., 6. és 7. blokkja nem jelent meg)

Linkek:

Kartácsok 2007. II.
Kartácsok 2007. III.
Kartácsok 2007. V.
Kartácsok 2007. VI.
Kartácsok 2007. VII.
Kartácsok 2007. VIII.
Kartácsok 2007. IX.
Kartácsok 2007. X.
Kartácsok 2007. XI.
Kartácsok 2007. XII.
Kartácsok 2008. I.
Kartácsok 2008. II.
Kartácsok 2008. III.