Gazdag István: Kartácsok 2007. III.

1. Jimmy Carter, az Egyesült Államok Nobel-békedíjas volt elnöke heves bírálat középpontjába került legutóbbi könyve megjelenése óta. Palestine: Peace Not Apartheid (Palesztina: Békét, ne apartheidet) című könyvében Carter a békefolyamat kudarcáért – a palesztinok és az amerikaiak mellett – legfőképpen az izraeli politikát hibáztatja. Nancy Pelosi, a Képviselőház demokrata párti elnöke a könyv megjelenését követően elhatárolódott Cartertől, kijelentve, hogy „nem a Demokrata Párt nevében beszél Izraelről”. A Simon Wiesenthal Központ, az egyik legfőbb zsidó nyomásgyakorló intézmény petíciót bocsátott ki, amelyben elítéli az „apartheid” szó használatát, és ugyanígy tett a volt elnöknek címzett és több napilap által is leközölt nyílt levélben a Rágalmazásellenes Liga (ADF) és az Amerikai Zsidó Bizottság (AJC) is a könyvben szereplő „igaztalan és alaptalan” bírálatok miatt. Jimmy Carter azzal válaszolt a támadásokra, hogy hangsúlyozta: az „apartheid” szó nem az izraeliek palesztinokkal szembeni bármiféle rasszizmusára utal, hanem „egy izraeli kisebbség azon vágyára, hogy elfoglaljanak és gyarmatosítsanak palesztin területeket”. Carter szerint könyve „a palesztin területeken folyó undorító elnyomást és üldöztetést, a megalázó menlevél-rendszert, valamint a palesztin polgárok és a zsidó telepesek között Ciszjordániában érvényesülő szigorú elkülönülést mutatja be. Sok szempontból ez elnyomóbb, mint a Dél-Afrikában élő feketék iránt az apartheid idején”. A Los Angeles Timesban közzétett „Őszintén beszélni Izraelről és Palesztináról” című cikkében a volt elnök nehezményezi a könyvét ért bírálatokat, amelyek szerinte „nagyrészt zsidó szervezetek képviselőitől származnak”, és azt állítja, hogy le akarja omlasztani „az áthatolhatatlan falat”, amely megakadályozza az amerikai közvéleményt abban, hogy meglássa a palesztinok szenvedését. (Csupán emlékeztetőül: 1976-ban elnökjelöltként Jimmy Carter még ezt mondta: "Izrael-barát vagyok, nem politikai meggyőződésből, hanem mert hiszem, hogy Izrael a bibliai jövendölések beteljesülése!". Azóta azonban a jelek szerint sok víz lefolyt a Jordánon...)
2. „Se seri, se száma a média által végrehajtott lincseléseknek és gyilkosságoknak. (…) Leltárt vagy nómenklatúrát kellene összeállítani mindazokról a nagy írókról, akiket gondolatvétség miatt üldöztek és kiátkoztak. Látnánk, hogy e téren a totalitárius rezsimeknek távolról sem volt monopóliumuk. A helytelenül gondolkodók sárga csillaga szép jövőnek nézhet elébe, és demokráciáinkban a csönd autodaféi néha hatékonyabbak a nácik máglyáinál vagy a sztálini cenzúránál. A köztörvényes vádlott bebizonyíthatja ártatlanságát. (…) Az uralkodó gondolat paramétereivel szembeni nonkonformizmusban bűnös író nem tehet mást, mint hogy elszenvedi a kiközösítés pellengérét. Élve eltemetve hal meg” (Louis Pauwels, Les dernieres chaines, Rocher, Párizs 1977).
3. Az Egyesült Államok feljogosítva érzi magát arra, hogy saját diszkrecionális hatáskörében, lényegében úgy osztogassa a demokrácia „áruvédjegyét” világszerte, mintha az a magántulajdona lenne. Sajátságos optikájában annál demokratikusabb egy rezsim, minél inkább Amerika-barát és minél inkább kiszolgálja az USA geostratégiai-gazdasági érdekeit. Nem csoda, hogy Bolívia sokáig „mintademokráciának” számított – legalábbis ezen kritériumok alapján. Történt aztán, hogy 2003. október 11-12-én Gonzalo Sanchez de Lozada elnök parancsára a hadsereg tüzet nyitott az ország szénhidrogén kincseinek eltékozlása ellen tüntető tömegre. A mészárlás 78 halálos és több száz sebesült áldozatot követelt. (A bolíviai elnöknek nem ez volt az első „kilengése”. Ugyanazon év februárjában is a választópolgárok közé lövetett. Akkor 34-en életüket vesztették és kétszázan megsebesültek az alacsony jövedelműekre kivetett új adó miatt tiltakozók közül.) Normális esetben az ilyesfajta vérengzés(ek)nek világméretű felháborodást és a világ vezető demokráciájának erélyes fellépését kell(ene) kiváltaniuk. Ez utóbbi nem is késlekedett sokáig. Mindjárt az eseményeket követő napon Condoleezza Rice (akkoriban Bush személyes tanácsadója) az Amerikaközi Sajtótársaság Chicagóban ülésező tagjai előtt kijelentette, hogy Washington óvja a tüntetőket (!) „minden, a demokratikusan megválasztott kormány erőszakkal történő megdöntésére irányuló kísérlettől”.
Emlékeztetőül: amikor 2002. április 11-én Venezuela ugyancsak demokratikusan megválasztott elnökét, Hugo Chávezt katonai puccsal (ideiglenesen) elmozdították posztjáról, az amerikai kormány haladéktalanul elismerte a puccsisták által hatalomra segített új vezetést, azzal a hazug ürüggyel, hogy Chávez „a népére lövetett”. A bolíviaiak által csak „Mészárosnak” titulált Sanchez de Lozada a népharag elől külföldre menekült és nem máshol, mint Miamiban talált menedéket. Nyilván tisztában volt vele, hogy amerikai patrónusai részéről nem fenyegeti az a veszély, hogy bíróság elé állítják emberiség elleni bűntettei miatt. Már csak a múltbéli szolgálataira való tekintettel sem. Tervezési miniszterként 1986 és 1989 között Washington elvárásaihoz igazodva a Jeffrey Sachs-féle „sokkterápiának” vetette alá országát, első elnöki mandátuma (1993-1997) idején pedig az USA nyomására kíméletlen hadjáratot indított a vidéki lakosság hagyományos megélhetését biztosító kokaültetvények megsemmisítésére és megkezdte a kulcsfontosságú állami gazdasági szektorok amerikai magánkézbe adását, miközben mesés vagyont harácsolt össze magának. (Jellemző ugyanakkor az is, hogy az elvileg jobboldalinak számító Sanchez de Lozada a százezerek elszegényedését okozó ultraliberális gazdaságpolitikát eszmei-politikai riválisa, a szociáldemokrata Jaime Paz Zamora cinkos támogatásával valósította meg.)
4. „Az amerikai és a francia demokrácia ugyanabban a korszakban és a felvilágosodás ugyanazon kontextusában született, tehát hasonlóknak gondolhatnánk őket. Tévedés. Kezdettől fogva eltérő volt az opciójuk: az egyik voltairiánus volt, a másik biblikus. (…) Az isteni kiválasztottság és az eleve elrendelés, valamint az Isten akaratának megfelelő egyetemes jellegű küldetés eszméje az amerikaiaknál vallásos interpretációt vont maga után, egy ideologikus és manicheus látomást vetíttetve ki velük a világra, ami megmagyarázza, hogy miért képtelenek felfogni világ bonyolultságát” (Dominique Venner, Le Siecle de 1914. Utopies, guerres et révolutions en Europe au XXe siecle, Pygmalion, Párizs 2006).
5. A holokauszttal kapcsolatos tanúságtételek között van egy, amelyből érdekes módon nem csináltak nagy ügyet a „nincs jobb biznisz, mint a soá-biznisz” jegyében hivatásszerűen kárpótlási üzletben utazók, holott kétségtelenül egyike a leglesújtóbbaknak, amelyek valaha is napvilágra kerültek.
Morris Hubert 82 éves nyugdíjas hentes beszámolójáról van szó, amely a The New York Times 1988. november 18-i számában jelent meg a berlini Kristályéjszaka ötvenedik évfordulójára időzítve. Hubert elmesélte látogatóinak, köztük a lap munkatársának, hogy fél évszázaddal korábban ő maga hogyan úszta meg azt a rettenetes napot Frankfurtban. Később azonban mégis letartóztatták és állítása szerint Buchenwaldba deportálták. Ezután a beszámolóban egy igazi szenzáció következik: „A táborban volt egy ketrec, benne egy medvével és egy sassal. Mindennap bedobtak egy zsidót. A medve széttépte, a sas pedig a csontjait csipkedte. Ez hihetetlen - mormolta az egyik látogató. - Hihetetlen, mégis ez történt! - vágta rá indignálódva Hubert úr.”
Érthetetlen, hogy bárki is tamáskodni merészelt egy ennyire „húsbavágó” emlék hallatán, amely pedig tökéletesen egybevág a témára vonatkozó többi tanúvallomással, és önmagában is a kétkedők torkára kellene fagyasztania a szót.
6. Napjainkban egy sajátságos faji járvány pusztít világszerte. A rögeszmés bűnbánatnak (mea culpa mania, röviden MCM) nevezett és kizárólag a fehéreket sújtó kór II. János Pál pápa trónra lépésével ütötte fel a fejét, aki pontifikátusa alatt csaknem minden faj, nép, vallás és réteg képviselőitől (illetve azok leszármazottaitól) bocsánatot kért, akiket a történelem folyamán valamilyen sérelem ért a kereszténység részéről. A tudomány jelenlegi állása szerint gyógyíthatatlannak látszó lelki nyavalya azóta már az egyházi körökön kívül is pusztít. 2006 februárjában Constantin Balaceanu-Stolnici román akadémikus is megfertőződött, és töredelmesen bocsánatot kért a cigányságtól amiatt, hogy a családja évszázadokon át cigány rabszolgákat birtokolt. („… szinte minden bojár, fiatal és idős használja a fiatal cigánylányokat… Ugyanezek a szokások megvannak minden kolostorban, a világi bűnök fészkeiben, amelyek valóságos háremek!”, érzékelteti a régmúlt idők retteneteit a kortárs Panait Istrati.) A kor- és kórtörténeti dokumentumok tavaly nyáron az alapbetegség önveszélyes és önkínzó mutációjának (mazo-MCM) megjelenését is rögzítették. Egy bizonyos Andrew Hawkins, a XVI. századi brit rabszolgakereskedő, Sir John Hawkins leszármazottja az afrikai Gambiában önmagát láncra verve, 25 ezres tömeg előtt kért bocsánatot azokért a bűnökért, amelyeket dicstelen felmenője foglalkozása körében követett el annó. Az MCM számtalan névtelen áldozatot is követelt, köztük az auschwitzi múzeumban ténykedő ún. Aktion Sühnezeichen (Bűnbánat-művelet) aktivistáit. Olyan német fiatalokról van szó, akik az egykori koncentrációs táborban végzett jótéteményekkel akarnak vezekelni felmenőik bűnei miatt. Witold Smrek múzeumi főtisztviselő igazán testre szabott feladatot talált számukra. Az egykori táborlakók cipőit suvickoltatja velük tisztára, egyenként, egyiket a másik után.
Mivel a legutóbbi kutatások szerint az MCM negatív hatással van az érintett alanyok önbecsülésére és ezzel összefüggésben a nemzőképességére is, a kór elhatalmasodása hosszú távon akár a fehér faj kipusztulásával járhat, ami viszont áttételesen más faji csoportok túlélési esélyeit is rontja. A fehérek eltűnése ugyanis értelemszerűen a hagyományosan rajtuk élősködők létét is veszélybe sodorhatja. Ha másért nem is, a fehéreket kötelező humanitárius megfontolásból mindenképpen érdemes lenne tehát kordában tartani a rögeszmés bűnbánatot. Amíg még nem késő.
7. A világirodalom politikailag egyik leginkorrektebb regénye az ausztrál Erle Cox (1873-1950) Out of the silence című műve. Először egy melbourne-i újság közölte folytatásokban 1919-ben, könyv formájában pedig hat évvel később jelent meg. Valójában egy fantasztikus történetről van szó, amely a XX. század elején játszódik, illetve 27 millió évvel korábban. A cselekmény egyszerű: egy ausztrál farmer kútásás közben egy titokzatos földalatti építményre bukkan – benne egy rég letűnt civilizáció művészi és tudományos relikviáival – majd pedig egy gyönyörű teremtményre, aki mély álomba szenderült. Miután felébresztették évmilliókig tartó álmából és egykettőre megtanult angolul, Hieránia (vagyis Az Élet Virága) felfedi küldetését: át kell adnia a most élő emberiségnek azokat az életelveket, amelyeket egykor saját faja követett. A lehetséges emberi fejlődés csúcsára jutott távoli elődeink létezésének egy rettenetes kataklizma vetett véget, konkrétan a Föld dőlésszögének megváltozása, „az elpusztított világ hamvaiból azonban egy napon új fajnak kell születnie”, amelynek meg kell tanítani a fajfenntartás törvényeit. Hieránia beszámolójából világosan kiderül e törvények természete. Kortársa, Odi iskolamester például úgy hitte, hogy az akkori hárommilliárdos emberiség négyötödét alkotó színes fajok csupán számbéli fölényüknél fogva kipusztulással fenyegetik a fehér fajt, ezért kifejlesztett egy járványos betegséget, amely egyedül a fehéreket kímélte meg. „El kell ismerni, hogy Odi cselekedete a civilizált fajok üdvét szolgálta”, értékeli a történteket Hieránia, aki Eukary intézkedéseit szintén megszívlelendőnek ajánlja a mai emberiség számára. Ez a régmúlt világot fél évszázadon át vaskézzel irányító diktátor és törvényhozó ugyanis új vallást alapított, amely a szaporodás szigorú ellenőrzésén keresztül egy felsőbbrendű faj kiválasztódását célozta. A célkitűzéssel szembeszegülőket természetesen kiiktatták, éspedig „az élet csak akkor szent, ha méltó az élethez”-elv nevében. Mindezek alapján egy olyan világ idillikus képe bontakozik ki az utókor, vagyis a jelenkor emberisége előtt, „amelyet tisztavérű emberek népesítettek be, akiket gondosan szaporítottak és már a születésük előtt felvérteztek a betegségek ellen, és akik fizikailag és mentálisan nemzedékről nemzedékre erősödtek a megtervezett szelekció révén”. Hieránia szerint „a jövő világa áldani fogja a fájdalmat, amely megteremtette számára a boldogságot”. Nos hát, ez a világ, a jelek szerint, még várat magára…
8. Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja... Óhatatlanul is ez a népi bölcsesség ötlik fel az emberben, amikor az európai és magyar történelem egyik lemisztifikáltabb kérdésével, ti. a zsidók ellen évszázadokon át és Európa-szerte szinte egybehangzó következetességgel megfogalmazott, utóbb azonban minden alapot nélkülöző, antiszemita töltetű fantazmagóriának minősített vérváddal szembesül. Ebben a fölöttébb kényes – mert módszeresen kényessé tett – témában legutóbb egy autentikus szaktekintély is megnyilvánult. Szenzációs és az érintetteket nyilván már a címével is sokkoló (Pasque di sangue. Ebrei d’Europa e omicidi rituali, azaz Véres húsvétok. Európai zsidók és rituális gyilkosságok, Mulino) könyvében Ariel Toaff, a zsidó étkezési kultúra szakértője, aki az izraeli Bar-Ilan Egyetemen középkori történelmet tanít, nem kevesebbet állít és bizonyít, mint hogy a középkor folyamán egyes askenázi fundamentalista körökben a húsvéti emberáldozat igenis bevett szokásnak számított. Tézisének kifejtéséhez a szerző – civilben Róma egykori főrabbijának a fia – abból a központi szerepből indul ki, amelyet a zsidó húsvét ünneplésekor a vér birtokol. Az egyiptomi fogságból való megszabadulást dicsőítő bárányvér, de a fityma vére is, amely a zsidó fiú újszülöttek körülmetéléséből ered, és amelyről az egyik bibliai passzus azt mondja, hogy először éppen az exodus során folyatták Mózes fia részéről, bizonyos ortodox hagyomány pedig Izsák vérével azonosítja, akit Ábrahám kész lett volna feláldozni Jahve kedvéért. Éppen ezért a pészach rituális vacsoráján szokás volt az ünnepi maceszt porrá szárított vérrel meghinteni és borban is feloldottak belőle a gojok fejére vont tíz egyiptomi csapás átkának családfő általi elmondása előtt. Mint az a legnagyobb olasz napilap (Corriere della Sera, 2007. február 6.) könyvismertetéséből kiderül, a zsidó vallási fanatikusok szerint erre a célra alkalmasabbat sem lehetett volna elképzelni egy, az alkalomra elrabolt és feláldozott keresztény gyerek vérénél, mégpedig kettős okból. Egyrészt, mert egy új Agnus Dei vérének elfogyasztásával a reményeik szerint siettetni tudták keresztény üldözőik, egy „hamis és hazug” hit követőinek a végromlását, másrészt pedig szimbolikusan bosszút állhattak azokért a folyamatos megaláztatásokért, amelyeket a Jézus nevében végrehajtott kényszerkeresztelések során elszenvedtek. Áldozati értékén túlmenően az emberi vagy állati vér gyógyhatású szerként is szolgált a zsidók számára, olyannyira, hogy rabbijaik egyetértésével még a vér bármilyen formában történő fogyasztását tiltó bibliai előíráson is túltették magukat. Az ősrégi kabalisztikus hagyomány szerint ugyanis a „vérterápia” többek között csillapítja az epileptikus rohamot, stimulálja a nemi vágyat, csökkenti a menstruációs görcsöt, elállítja az orrvérzést, mindenekelőtt pedig nyomban beforrasztja az újszülötteken körülmetéléskor ejtett sebet. Ez a hiedelem teremtett gyümölcsöző üzleti alapot ahhoz az embervér-feketekereskedelemhez, amelyet ólomfenekű bőrtarisznyát hurcoló és a termék „kóser” mivoltára vonatkozó rabbinikus igazolással ellátott zsidó mozgóárusok űztek a középkor folyamán. Az olasz lap – némi eufemizmussal – „zavarba ejtőnek” (sconcertante) minősítette Toaff könyvét.
Ehhez a hajmeresztő történethez némi kiegészítés mindenképpen idekívánkozik:
Ad 1. A Solymosi Eszter meggyilkolása ügyében Eötvös Károly, Krúdy Gyula, a csaknem teljes akkori magyar sajtó és politikai osztály által tanúsított bűnpártolás ellenére 1899. november 10-én az osztrák képviselőházban az utóbbi időszak vérgyilkosságainak tárgyában felszólaló Schneider képviselő szerint – a nem sokkal korábban elhunyt – Andrássy Gyula gróf Lichtenstein herceg kérdésére négyszemközt megerősítette, hogy Tiszaeszláron „kétségtelenül” rituális gyilkosság történt, amelyet azonban az eset kitudódásának az ország gazdaságára nézve potenciálisan káros következményei (ti. a nemzetközi zsidó pénzügyi körök zsarolása) miatt el kellett tussolni. A képviselőházi ülésen jelen lévő Lichtenstein megerősítette Schneider szavait.
Ad 2. Miután két héttel korábban az ortodox húsvét első napján egy vallási fanatikussá vált egykori afganisztáni veterán megölt három szerzetest, Dimitrij Geraszimov – egy bizonyos V. Goldenberg nevű izraeli szakértőre hivatkozva – azt írja a Pravda 1993. május 5-i számában, hogy „a léviták szerint a nemzeti és vallási hatalom egyik szimbóluma, amely Istennel való különleges kapcsolatukat jelképezi – egy pogány rituális feláldozása, amennyiben Isten szent ünnepén történik. És erkölcsileg minél kiválóbb volt a feláldozott személy, Isten jutalma annál nagyobb lesz – ez magyarázza miért éppen gyermekeket és szerzeteseket választanak ki… Több, e témában jártas tudós szerint a rituális gyilkosságok mind a mai napig fennmaradtak például a haszid körökben. Nem számít, kinek a kezét használják fel azok a fanatikusok: egy kábítószertől elbódult tizenévesét vagy egy őrültét.”
Ad 3. Mindezek alapján, több mint száz évvel a történtek után mindenképpen időszerűnek látszik felvetni a Solymosi Eszter meggyilkolása ügyében vizsgálóbíróként ténykedő és utóbb szakmai-emberi tisztességében méltatlanul megvádolt Bary József, valamint a tiszaeszlári cselédlány haláláról gyönyörű versben megemlékező és jórészt emiatt a kommunista hatalom által utóbb börtönbüntetéssel sújtott Erdélyi József rehabilitálásának kérdését.
Addig is várjuk e minden bizonnyal a magyar olvasó érdeklődésére is számot tartó referenciamunka mielőbbi hazai megjelenését.

MD 2007. III. 1. (A lapban az összeállítás 2. 4. és 6. blokkja a következő számban, az 5. és 7. blokkja egyáltalán nem, a 8. blokk pedig jelentősen megcsonkított formában jelent meg.)

Linkek:

Kartácsok 2007. II.
Kartácsok 2007. IV.
Kartácsok 2007. V.
Kartácsok 2007. VI.
Kartácsok 2007. VII.
Kartácsok 2007. VIII.
Kartácsok 2007. IX.
Kartácsok 2007. X.
Kartácsok 2007. XI.
Kartácsok 2007. XII.
Kartácsok 2008. I.
Kartácsok 2008. II.
Kartácsok 2008. III.