Prof. Robert Faurisson: Évezredes harc

Ingrid Rimland, aki nevet szerzett magának az amerikai irodalomban, hittel, lelkesedéssel és tehetséggel irányítja a Zundelsite internetes honlapot Kaliforniából, ahol lakik.
Egyik üzenetében, amelyet 1998. szeptember 18-án küldött a revizionistáknak, ez utóbbiak véleményét és javaslatait kéri egy revizionista manifesztum kapcsán, amely egy rövid esszé formáját ölti magára és Ernst Zündel alábbi gondolataival kezdődik:

Mik vagyunk – és mik nem vagyunk

A revizionista igazságnak nincs szüksége kényszerre. Érveink önmagukban is megállják a helyüket, mert a tudományon és a figyelmes kutatáson alapulnak. Ahhoz, hogy meggyőzzék a többieket arról, amit állítanak, a revizionisták nem fognak olyan professzorokra támadni, akik nem értenek velük egyet, mint azt a Tagar zsidó terroristái tették Franciaországban Faurisson professzorral és másokkal, vagy ahogy Németországban történt ügyvédem, Jürgen Rieger esetében.
A revizionisták nem küldözgetnek robbanó küldeményeket, amilyeneket én kaptam, és nem robbantanak fel gépkocsikat, mint Franciaországban, ahol így ölték meg fiatal kollégámat, François Duprat-t, megnyomorítva feleségét.
A revizionisták nem gyújtják fel a cionisták és a kommunisták házait, nem gyújtanak fel könyvesboltokat, ahogyan Franciaországban, és nem gyújtanak fel nyomdákat, mint Angliában.
A revizionisták nem pusztítják el tűzzel egy egész élet munkáját, amint az 1995. május 7-én történt velem, amikor egy – a torontói rendőrség által máig sem tisztázott – gyújtogatás következtében megsemmisült a könyvtáram és a dokumentumgyűjteményem.

A maga részéről Ingrid Rimland ezt írja: „A revizionisták egy új történelmi látásmódot ajánlanak a világnak, és egyszerűen csak azt kérik a becsületes emberektől, hogy használják a jó érzéküket, és maguktól döntsék el, hogy mit tartanak igaznak, plauzibilisnek és igazságosnak.”

Ezután azzal folytatja, hogy az ellenoldallal folytatandó vita ideje és a kérdések ideje immáron elmúlt. A vitát elutasították, a „holokauszt” dogmája brutálisan megerősödött, kérdéseinkre választ kaptunk, a „holokauszt” misztériuma megoldódott.
Ingrid Rimland úgy véli, hogy a revizionista kutatás nem lesz elég ahhoz, hogy „véget vessen ennek a nagy méreteket öltő harcnak”.

Ez utóbbi pont kapcsán kifejtettem neki a véleményemet. A magam részéről én azt gondolom, hogy ennek a harcnak, sajnos, sohasem lesz vége. A XX. században kezdődött el, és nem fog véget érni a XXI. században. A történelmi revizionizmus az emberiséggel egyidős intellektuális kalandok sorozatába tartozik, és csak vele együtt fog véget érni, ugyanis egy örökké kiújuló küzdelemről van szó a tudomány és a hiszékenység, a faggatózás és a hit, a kutatás és a dogma között.

Tehát a következő választ adtam Ingrid Rimlandnak:

Támogatom az 1998. szeptember 18-i tervezetét. Az Ernst Zündel által a „revizionistákról” megfogalmazott négy első bekezdést kitűnőnek találom. Különösen azt a gondolatot támogatom, miszerint ma már azzal kell kezdeni, hogy kimondjuk: „Megoldottuk a holokauszt rejtélyét”.
Viszont szerintem meg kell értetnünk az olvasóinkkal, hogy mégsem ringathatják magukat illúziókba. Mindent számításba véve – amint azt az Institute for Historical Review 1994. szeptemberi konferenciáján elmondtam – a magam részéről nem hiszem, hogy egy napon képesek leszünk „véget vetni ennek a nagy méreteket öltő harcnak”.
Szerintem – de tévedhetek is, mert senki sem tudja, hogy mi lesz holnap – a revizionistákat és exterminacionistákat (vagyis a holokauszt-dogma híveit – a ford. megj.) szembeállító harcban végleges módon egyik fél sem fog győzni vagy veszíteni.
Ez a harc ugyanis, amely egyszerűen egy korlátozott keretben helyezkedik el – a XX. százat keretében –, csak egy nagyon régi konfliktus megnyilvánulása, amely az idők hajnalán kezdődött. Arról a konfliktusról van szó, amely a babonát a tudással állítja szembe. Franciaként itt különösen azokra az erőfeszítésekre gondolok, amelyeket Voltaire fejtett ki a XVIII. század közepén, hogy leleplezze azt, amit ő úgy hívott, hogy a „Gyalázatos”, és ami szerinte az Ótestamentumban és a zsidó hiedelmekben található. Azt mondogatta: „Tapossuk el a Gyalázatost!” Két évszázaddal később azt tapasztaljuk, hogy Voltaire nem taposta el a Gyalázatost, és a Gyalázatos nem taposta el Voltaire-t. Továbbra is küzdenek egymással.
Úgy tűnik, hogy az embereknek, kivétel nélkül, ugyanannyira van szükségük a babonára, mint a tudásra, ugyanannyira van szükségük a sötétségre, mint a fényre, és erényes tiltakozásaik ellenére ugyanúgy vonzza őket a rossz, mint a jó.
Hangsúlyozom, „az emberek, kivétel nélkül”, hozzátéve, hogy ezek az ellentétes tendenciák tudatosak vagy öntudatlanok, jól láthatóak vagy leplezettek.
Igaza volt David Irvingnek, amikor 1992-ben kijelentette: „Az Auschwitz páncélos elsüllyedt!”, de téved, amikor azt hiszi, hogy az auschwitzi krematóriumok köré épített vallás is halálos sebet kapott. Ahogyan azt 1994-ben megmagyaráztam, ezek a vallások nagyon jól hozzászokhatnak azon konkrét valóság adott tényeinek az eltűnéséhez vagy meggyöngüléséhez, amelyhez kapcsolódnak.

Maszada példáját idéztem.
Egy zsidó legenda szerint azok a zsidók, akik menedéket találtak ebben a Holt-tenger melléki erődítményben, elszánt fegyveres ellenállást fejtettek ki a rómaiak ellen, akik 70-ben lerombolták Jeruzsálemet. A XX. századi helyszíni régészeti kutatások bebizonyították, hogy az állítólagos ostromból egy szó sem igaz. Mit gondolnak, mi történt ekkor? „Maszada” mint a zsidó nép ellenállása és mártírjai szentélyének mítosza csak annál szívósabbá vált.

Ugyanez a helyzet Auschwitz-cal.
Azoknak, akik hosszú tapasztalatra tettek szert a revizionista kalandban, tudatniuk kell az újonnan érkezettekkel, hogy ez a kaland, amelyben nem gyűjtünk megbecsülést és gazdagságot, sajnos nem fog egy szép reggelen teljes győzelemmel végződni.
Óvakodjunk a felszínes derűlátástól, ahogyan – magától értetődően – óvakodjunk a felszínes borúlátástól is. Kerüljük a lelkesedést éppúgy, mint a rosszkedvet. És magában a revizionizmus elemzésében is igyekezzünk revizionisták, vagyis pontosak lenni.

„Ez a nagy méreteket öltő harc” szerintem, sajnos, még nagyobb méreteket fog ölteni, és személy szerint még hosszú távon sem látom a végét.

1998. IX. 30.