Gazdag István: Képrombolás. Amerika (és Itália) önmaga ellen

A szabadgondolkodó olyasvalaki, aki gondolkodását nem hajlandó előre gyártott és a többiekre kényszerített vagy általuk önkéntesen átvett dogmák kalodájába zárni, inkább maga keresi az „igazságot”, és a tudomására jutott információk mérlegelése alapján képes az önálló véleményalkotásra, függetlenül attól, hogy ezzel érdeket, érzékenységet vagy (a dogma kodifikálása és kanonizálása esetén) törvényt sért. A szabad gondolkodás valójában az emberi tudás és ismeretanyag állandó revíziójának képessége, és mint ilyen – sajnos – csak kevesek sajátja.
Mindenekelőtt revideálnom kell önmagamat is. Elkötelezett revizionistaként ez egyáltalán nem esik nehezemre. Töredelmesen bevallom, hogy történelmi ismereteim és személyes tapasztalataim alapján hajlamos voltam minden arabot menthetetlen valláskárosultnak tekinteni. Most azonban meginogtam előítéletességemben. Mindeddig elképzelhetetlennek tűnt számomra, hogy egy muzulmán egyszer még azért fogja kárhoztatni Amerikát, mert az túlságosan „vallásos” az ízléséhez képest. Immáron ez is megesett. Mi jöhet még ezután? Annyi bizonyos, hogy az utóbbi évek (vagy már inkább évtizedek) történései nyomán tovább repedezik a „civilizált”, a „toleráns”, a „felvilágosult” Amerika cukormáza.
Mint arról a vezető olasz napilap, a Corriere della Sera beszámolt (2006. január 17.), franciaországi kiadása után olaszul is megjelenik Ehda Blackwell naplója, amelyben a 28 éves iraki orvosnő a közte és a hazáját megszálló amerikai haderők egyik katonája, Sean Blackwell őrmester között szövődő szerelem viszontagságos történetét meséli el. A patinás olasz kiadó, a Mondadori gondozásában, Rómeó és Júlia Bagdadban címmel megjelenő kötet Amerikában, a „korlátlan lehetőségek földjén” nem talált kiadóra. És hogy miért nem? „Amerika még nincs felkészülve rózsaszínű történetekre Irakból. Meg aztán Sean sokak számára áruló marad, még a saját családján belül is”, mondja Ehda a lap munkatársának, Michele Farinának, aki telefonon többek között arról érdeklődött a férjével jelenleg Floridában élő nőtől, hogy milyennek találja Amerikát? „Kevésbé szabad, mint amilyennek gondoltam, legalábbis itt, délen. A társadalom túlságosan konzervatív és kevéssé világias. Túlzott a vallás fontossága”, hangzik a (számomra legalábbis) revelatív válasz. Ráadásul meg akarják téríteni, noha önmagát liberálisnak és muzulmán vallását nem gyakorlónak tartja: „Szememre vetik, hogy nem járok templomba”. Beszélgetőpartnere kérdésére persze elismeri, hogy otthon sem volt jobb, mert „az új iraki vezetők vallási fanatikusok”, de azt hitte, hogy Amerikában majd megtalálja az „egyén Paradicsomát”. Nem ez történt. Csöbörből vödörbe került.
Tanulságos az is, hogy házasságuk megítélésében teljes volt a nézetazonosság az „elmaradott” irakiak és a „felvilágosult” amerikaiak között. Ehdát a környékbeli muzulmán szélsőségesek halállal fenyegették, saját apja, aki kisgyerekként elhagyta, hirtelen előkerült és megátkozta, családjának a házasságkötés után lakóhelyet kellett váltania, de anyját azóta is sértegetik és fenyegetik. Sean sem járt sokkal jobban. Katonatársai gúnyt űztek belőle, felettesei igyekeztek eltántorítani nősülési szándékától (az iraki nők és amerikai katonák közötti szex ellen amúgy nincs semmi kifogásuk), sőt önkényesen laktanyafogságra ítélték, amikor pedig egy külső megbízatást kihasználva titokban mégis szerét ejtették az esküvőnek, alig úszta meg a hadbíróságot. „Maga megőrült. Nem látta, hogyan öltözködnek, hogyan esznek, hogyan imádkoznak ezek itt?”, mondta ezredese, amikor megtudta, hogy el akarja venni szerelmét. Végül sikerült elhagyniuk Irakot, és nagy nehezen Ehda is talált magának állást Amerikában. Persze nem orvosként, hanem csak ápolónőként. Így aztán lassanként mégis beteljesülni látszik számára az amerikai álom. Ha nem is luxus kivitelben…
Egyébként pedig nem csak a külföldiek rombolják a „tiszteletre méltó” Amerika nimbuszát. Alkalmanként megteszik ezt maguk az amerikaiak is. Például David Stannard, a Hawaii Egyetem oktatója, akinek Amerikai holokauszt, Az Újvilág meghódítása (Olocausto americano. La conquista del Nuovo Mondo, Bollati Boringhieri, 2001) című könyvéből megdöbbentő részletek derülnek ki az emberiség történetének – arányait tekintve – kétségtelenül legnagyobb népirtásáról, amelyet az angolszászok követtek el az amerikai kontinens őslakóival szemben. A szerző meggyőzően magyarázza a spanyol és angolszász gyarmatosítás közötti alapvető különbséget: „A spanyolok és az angol-amerikaiak által elkövetett (indián)genocídium közötti elsődleges különbség abban áll, hogy brit Amerikában a népirtás volt a fő cél, és éppen azért, mert gazdasági jelentősége volt.”
A rézbőrűeket sújtó etnikai tisztogatás „végső megoldásos” politikája a demokratikus és hazafias mitológia „szentjeit” is súlyosan kompromittálja, Washingtontól kezdve, aki megparancsolta Sullivan tábornoknak, hogy úgy üldözze az irokézeket, mint a „vadállatokat” „egy irtóháborúban”, egészen Jeffersonig, aki 1807-ben arra utasította a hadügyminisztert, hogy az amerikai terjeszkedéssel szembeszálló valamennyi indiánra sújtsanak le, és mint írta, „ha valaha is kénytelenek leszünk fejszét emelni bármelyik törzsre, nem fogjuk azt letenni addig, amíg nem irtjuk ki vagy nem üldözzük a Mississippin túlra. Ha a háborúban bárkit is megölnek az embereink közül, mi tömegesen fogjuk elpusztítani őket”. Jackson elnök, aki Washingtontól vette át a farkasokként irtandó indiánok „imidzsét”, arra buzdította a jenki katonákat, hogy húzzák ki őket az „odúikból” és öljék meg az asszonyokat a „porontyaikkal” együtt. Még egy olyan író is, mint Franz Baum (az Óz, a nagy varázsló szerzője), a felnőttekhez fordulva az őslakosok teljes kiirtására szólított fel: „A rézbőrűek nemessége kihalt, és azon kevesek, akik megmaradtak, azok sem többek nőstény szukáknál, akik csak vonyítanak és azok kezét nyalják, akik verik őket. A fehérek, a hódítás törvénye által, a civilizáltság igazsága által az amerikai földrész urai, és a határ menti települések biztonsága megköveteli a kevés maradék indián teljes megsemmisítését. Miért is szegülnénk szembe a megsemmisítésükkel? Dicsőségük eltűnt, szellemük kihunyt, férfiasságuk elenyészett; jobb meghalni, mint ilyen rettenetes körülmények között élni, amelyben jelenleg ők élnek”.
Stannard könyvének legújabb része a földrész fehérek általi meghódítása előtti indián népességére vonatkozó demográfiai hipotézis, amely 145 millióra teszi a számukat, ebből mintegy 18 millióan a kevéssé lakott Észak-Amerikában. Ez utóbbiak kiirtásához mindenekelőtt az európaiak által – részben szándékosan: himlővel fertőzött takarók osztogatásával! – terjesztett betegségek járultak hozzá, és a népességcsökkenés ily módon elérte, sőt meghaladta a 95 százalékot, tehát az amerikai holokauszt ugyanennyi áldozatot követelt, nem számítva a rabszolga-kereskedelem több tízmillió halottját.
Gore Vidal A szabadság vége. Egy új totalitarizmus felé? (La fine della libertá. Verso un nouvo totalitarismo?, Fazi editore, 2002) című cikkgyűjteményében azokra a veszélyekre hívja fel a figyelmet, amelyek szerinte a legalapvetőbb emberi szabadságjogokat fenyegetik Amerikában, ugyanakkor az Oklahoma City-beli FBI-irodaház felrobbantásáért kivégzett hazafias milicista, Timothy McVeight tettével foglalkozó esszéjében arra a „mély gyűlöletre” is figyelmeztet, amelyet az amerikai állampolgárok milliói táplálnak a szövetségi kormányzattal szemben. Az USA-t tehát nemcsak kívülről, a Bin Laden-félék részéről fenyegetik veszélyek, hanem az országon belül is erjedésnek indulnak. Vidal szerint a rendőrségi vizsgálatot és a bírósági pert meghamisították. Végül McVeight-t csak egyetlen cinkostársával együtt ítélték el, hogy eltitkolják a sokkal átfogóbb és riasztóbb valóságot a ZOG-ellenes (Zionist Occupational Government – Cionista Megszálló Kormány) fegyveres milíciákról, amelyekről alig-alig tudnak valamit, és ezt kellemetlen lett volna felfedni. „Rögtön a merénylet után a milicista mozgalmak olajfoltként terjedtek szét: a kormányellenes csoportok száma az 1995-ös 220-ról a következő év végére 850-re ugrott”. Számos burleszkbe illő merénylet otthoni eredetű volt, például az is, amelyet a 15 éves Charles Bishop, Bin Laden lelkes csodálója követett el 2002. január elején, amikor a floridai Tampában nekivezetett egy turista repülőgépet a Bank of Amerika felhőkarcolójának. Nem tudni mennyire megalapozott, mindenesetre széles körben elterjedt feltételezések szerint az Oklahoma City-beli merényletet szövetségi ügynökök szervezték, hogy szigorúbb intézkedéseket lehessen hozni a terroristák ellen. Érdekes megállapítani: az amerikaiak 51 százaléka elhiszi, hogy Kennedy elnököt a szövetségi szolgálatok gyilkolták meg, ebből következően a hazafias egységet demonstráló szirupos nagyjelenetek, amelyeket az amerikai média sugároz unos-untalan az országról, nyilvánvalóan csak azt a 49 százalékot érintik, akik kevésbé gyanakvóak a saját állami intézményeikkel szemben.
Az önmagát meg-, illetve elítélő Amerika vezérszónoka már jó ideje Noam Chomsky, aki a Szeptember 11. után napvilágot látott azonos című könyvecskéjében (Marco Tropea editore, 2001) súlyos terrorista-vádakat fogalmaz meg az Egyesült Államokkal szemben, többek között az 1979-es kabuli mészárlásokért, a 80-as években Nicaraguában zajló eseményekért, ahol az amerikai beavatkozás több tízezer ember halálát okozta, az 1985-ös bejrúti merényletért, amikor egy mecset előtt felrobbantott autóbomba 80 halálos áldozatot követelt, az 1991-ben Bagdadban történtekért és az embargóért, amely az általa kiváltott orvossághiány következtében egymillió ember életébe került Irakban, közülük minden második gyerek volt, vagy az 1998-ban a szudáni Al Shifában történt robbanásért, ahol az elérhető árú gyógyszereket gyártó vegyi üzem lerombolása több tízezer halálos áldozatot követelt, és így tovább.
Mindezen leleplezések „zaját” azonban teljesen elnyomta a tengerészgyalogosok, a tűzoltók vagy éppen a rendőrök „hősiességét” ünneplő, mesterségesen gerjesztett, szűnni nem akaró tapsvihar és éljenzés, amely az alig két évszázados történelmi múltja miatti krónikus kisebbrendűségi érzését időről-időre patetikusan fals és szentimentálisan giccses „nemzetépítő life-show-kkal” kompenzáló, szedett-vedett amerikai biomassza alapvető lételeme. A hetvenes-nyolcvanas évek Olaszországában viszont a „helyesen-gondolkodó” politikai osztály és vazallusmédiája a „csönd összeesküvésével” akadályozta meg, hogy a politikai ellenfeleik által meggyilkolt újfasiszta fiatalok halálhíre megzavarja a demokratikus konszenzust.
Luca Telese nemrég megjelent, több mint 800 oldalas könyve (Cuori neri, Sperling & Kupfer, 2006) az olasz demokrácia egyik legfeketébb vagy inkább – stílszerűen szólva – legvörösebb és mindmáig a legjobban maszkírozott szégyenfoltjáról rántja le a leplet. A szikár tények: 1970 és 1983 között, a folyamatos terrorfenyegetés árnyékában zajló „ólomévek” során Itáliában 21 újfasiszta fiatalt gyilkoltak meg a különböző szélsőbaloldali terrorszervezetek aktivistái. A megkéselt, agyonlőtt, agyonvert vagy éppen elevenen megégetett gimnazisták, ipari tanulók, egyetemisták, ifjú munkások egyetlen bűne az volt, hogy a legálisan működő és parlamenti képviselettel rendelkező Olasz Szociális Mozgalom (MSI) vagy valamelyik ifjúsági szervezete (FUAN, FdG) soraiban küzdöttek eszméikért. Márpedig az akkori időszak Olaszországában a „fasiszta” eszmékért való küzdelem életveszélyes vállalkozásnak számított. Az államhatalmi és rendvédelmi szervek, valamint a tömegtájékoztatási eszközök cinkosságát élvező kommunista, trockista, maoista, anarchista vagy éppen autonóm szélsőségesek - de facto büntetlenségük tudatában - valóságos hajtóvadászatot folytattak a „fasiszták” után. Könyvében a szerző ennek a 21 fiatalnak állít emléket, dokumentarista hűséggel rekonstruálva haláluk körülményeit, köztük Ugo Venturiniét, akit 1970-ben egy nagygyűlésen vágtak fejbe egy palackkal, miközben pártvezérét, Giorgio Almirantét védelmezte, Sergio Ramelliét, az 1975. március 13-án megkéselt milánói egyetemistáét (akinek a halála napját a Lotta continua szakadárjai egy évvel később azzal „ünnepelték meg”, hogy meggyilkolták Enrico Pedenovit, az MSI milánói regionális tanácsosát), a húszéves Paolo Di Nelláét, akit egy tüntetésen kirobbant verekedés közben vertek agyon 1983 februárjában, és a többiekét. Mindez egy „demokratikus jogállamban” zajlott, a haladó értelmiség gátlástalan bűnpártolásától kísérve, amikor egy „fasiszta” eleve bűnösnek számított, akár áldozat volt, akár tettes. Ha megölték, úgy kellett neki. Bizonyára provokált, és provokációnak az is elég volt, hogy „fasiszta”. Ha visszaütött, mert ez is megesett, annál rosszabb volt neki. Mozgásba lendült a szokásos terrorgépezet: antifasiszta tömegmozgósítás, hisztérikus sajtókampány, rendőri megtorlás, bírói önkény. A fasiszta fiatalok gyilkosai egyébként jobbára megúszták tettüket: vagy ismeretlenek maradtak, vagy nevetségesen enyhe büntetést kaptak, vagy külföldre menekültek a felelősségre vonás elől – gyakran befolyásos baloldali támogatóik segítségével.
Ami pedig a sztori hitelességét illeti, ezt a szerző személye és politikai pályafutása önmagában is garantálja. Luca Telese ugyanis a újkommunista Rifondazione Comunista volt sajtófőnöke, így aztán könyve egyfajta személyes bűnbánatként is értékelhető. Elvtársai okulására.

MD 2006. III. 16.