Gazdag István: Többségi kisebbség? Lenni vagy nem lenni, merni vagy nem merni…

Az eset mindennapos, sőt akár banálisnak is mondható. Mint arról a Magyar Demokrata korábban már beszámolt (Ágoston Balázs: „Terror a Nyugatinál”, 2005. november 17.), november 3-án késő este egy 19 éves többségi magyar állampolgár arra a hallatlan vakmerőségre vállalkozott, hogy az ország fővárosában megpróbált átkelni a Nyugati téri aluljárón, megsértve ezáltal az objektum egyik körletét élethivatásszerűen megszállva tartó kisebbségi magyar állampolgárok területi felségjogait. „Provokációja” csaknem az életébe került.
Az eset mindazonáltal nem érte el a fősodratú média ingerküszöbét: nem lett belőle címlapsztori a nevét meghazudtolóan mindig is a „népelnyomást” szolgáló napilapban, nem kérődztek rajta hetekig az irodalminak álcázott hetilap morálinkvizítorai, nem került be a kereskedelmi tévék többségidomító drillműsoraiba, és a közszolgálati csatorna híradója sem méltatta egyetlen vakkantásra sem, az ilyesféle „balhékra” ácsingózó és belőlük élő bulvárlapokról nem is beszélve. Elvégre „csak” egy többségi állampolgár volt az áldozat. Ez pedig ugyebár mindennapos eset. Merő banalitás…
Nem is lett belőle ügy az Ország (?) Házában, nem csaptak patáliát miatta a jellemző módon mindig csak a kisebbségieket érő jogsértésekre felhördülő jogvédő szervezetek, nem kezdett el ajvékolni az „ötezres” értelmiségi beltenyészet, és persze nem vezette ATTAC-ra (lúd)talpasait a szélsőjobboldali sajtótermékeket árusító kioszkok ellen a szűnni nem akaró „fasiszta veszéllyel” riogató kelekótya agitátor sem. Egyébként pedig, amiről a média nem szól, az olyan, mintha meg sem történt volna. Az ilyesféle esetek (le)kezelésében már felzárkóztunk a „fejlett” Nyugathoz.
Politikailag korrekt álláspont szerint egy kisebbséginek soha nincs baja a többségiek fizimiskájával. Ez mindig csak fordítva igaz. Rasszista kizárólag a többségi lehet. Pónem alapján csak a többségi üt, vág, szúr vagy lő. Ha kisebbségi vetemedik ilyesmire, annak mindig van valami nyomós indoka. Többnyire „szociális” oka. Amiért viszont a többségi a felelős. Szociális érzéketlenségéért tehát fizetnie kell. Zokszó nélkül tűrve a kisebbségiek jogos revánsvágyát. Az öngyűlölő többségiek és a nem öngyűlölő többségiekre általuk rászabadított kisebbségiek szerint minden többségi bűnös. Eredendően bűnös. Eredendő bűnük, hogy többséginek születtek. Többségi egyébként csakis fehér ember lehet, és ontológiailag még akkor is többséginek fog minősülni, amikor számszakilag már kisebbségi lesz egy adott helyen.
Mint például Franciaországban belátható időn belül. Legszebb az egészben, hogy ott a (még momentán) többségieknek ezt észlelniük sem szabad, nemhogy kimondaniuk. Egy neves francia írót nemrég azért perelte be „faji gyűlölet szítása” címén az egyik kisebbségi lelkiterror-szervezet, mert volt képe megírni, hogy az évszázad közepére a „törzsökös franciák” kisebbségbe kerülnek saját hazájukban. Jean-Marie Le Pen szerint erre alig húsz évet kell várni, és attól kezdve az őshonosok „már csak a házfalakhoz lapulva közlekedhetnek az utcán”. Természetesen őt is bíróság elé citálták. Franciaország minden bizonnyal már elveszett az aktuális többség számára. Az ő bajuk? Igen. De a mi bajunk is ugyanez lesz, ha hagyjuk.
Itt az ideje hát, hogy vigyázó szemünket ismét Párizsra vessük. Mert ami arrafelé történik, az Magyarország és egész Európa jövőjét is előre vetíti. Ott is minden egy „aluljáróban” kezdődött, alig három évtizede, és láthatjuk, hogy mára mi lett belőle: az állami szuverenitás alól kiszakadó és a demokratikus jogrenddel dacoló apartheid-zónák százai, ahová már nem csak az egyszerű többségi állampolgár, de az államhatalmi szervek képviselői sem merészkednek, kisebbségi élettérnövelő „sqatterizmus”, törzsi-etnikai jellegű „vegzáló” bűnözés, (kül)városi gerilla-hadviselés, vandalizmus és káosz… Ez már az etnikai polgárháború előszele.
Mert ami Franciaországban (és mindenhol Nyugat-Európában) folyik, annak semmi köze a szociális problémához. Akár tetszik, akár nem, ez tisztán etnikai vagy ahogy az e téren is pragmatikus amerikaiak fogalmaznak: faji kérdés, ezzel együtt pedig a parazita életmódot tartósító szociális segélyezés, a kisebbségi fiatalok „felzárkóztatására” hivatott illuzórikus oktatási programok, a kisebbségi bűnözőkkel szembeni jogalkalmazói laxizmus, vagyis a (faji) kisebbségek iránt tanúsított pozitív diszkrimináció egyértelmű és látványos csődje.
Franciaország már elveszett a többségiek számára, ahogy Nyugat-Európa is egyre inkább kicsúszik a kezükből. Ha nem okulunk a kisebségieket favorizáló „emberi-jogizmus” katasztrofális következményeiből, ha nem teremtjük meg a többségi összefogás szervezeti kereteit, ha nem ébresztjük rá a politikai elitet az adekvát többségvédelmi intézkedések szükségességére, akkor Magyarország is el fog veszni a többségiek számára. Csupán idő kérdése az egész. És emiatt majd nem okolhatunk másokat, mint Trianonért. A „belső trianonosodás” folyamata ugyanis a szemünk láttára és cinkos némaságunk közepette zajlik.
Mi tehát a teendő? Tanuljunk végre mások kárából! Oroszországban Lenin egy „cselekvő kisebbség” mozgósításával vitte győzelemre a bolsevik forradalmat és döntötte meg a cári rendszert. Franciaországban egy alig néhány ezer fős, de annál agresszívabb kisebbségi lobbi fáradhatatlan aktivizmusa alakította ki azt a törvényi és mindenekelőtt mentális miliőt, amely mostanra a jogállam gyakorlati lebénulását eredményezte. Magyarországon tehát egy „többségi kisebbségnek” kell a többség védelmét kiharcolnia, mégpedig a politikai döntéshozók és a közvélemény kétfrontos „kifárasztásának” Nyugaton már jól bevált taktikáját alkalmazó civil nyomásgyakorlás teljes arzenáljának (aláírásgyűjtések, tüntetések, parlamenti lobbizás stb.) bevetésével.
Egy céltudatos és tettrekész többségi kisebbségnek kell a tűzből kikaparnia a gesztenyét a saját érdekvédelmére képtelen, közönyös és mulya többség számára. Közös többségi érdekünkben. Amíg még nem késő.

MD 2005. XI. 24.