Gazdag István: Elitizmus. Osztályharc helyett az elitek körforgása

Miközben Marx az osztályharcban, Gobineau pedig a fajok harcában látta a történelem motorját, Pareto ugyanezt az elitek körforgásában fedezte fel. Az osztályharcot mára semlegesítette a kapitalizmus korrumpáló hatása, a fajok harca időközben – az emberi fajok létezését tagadó „tudományos” álláspontnak köszönhetően – puszta fantáziálásnak nyilváníttatott, az elitek körforgása viszont olyan tény, amelyet évezredek tapasztalata szentesít.

A szocializmus és a demokrácia (a szociáldemokrácia) szigorú kritikusaként – honfitársa és „céhbelije”, Gaetano Mosca társaságában – Vilfredo Pareto olasz szociológus számít az elitizmus politikai elmélete megalapítójának. Miután negyvenöt évesen, 1893-ban kinevezték a Lausanne-i Egyetem politikai gazdaságtan tanszékének élére, érdeklődése egyre inkább a társadalomtudomány felé fordult. Tíz évvel később megjelenteti a szocialista rendszerekről szóló művét, amelyben a liberalizmus gyöngeségeit elemzi, és ezzel összefüggésben a szocialista eszmék meggyőző erejét, amelyeket logikailag összefüggésteleneknek, érzelmileg viszont annál hatásosabbaknak tart. Monumentális alapműve, az 1818 oldalas (!) Általános szociológiai értekezés, amely teljesen új irányt szabott a szociológiai kutatásoknak és az eltelt idő ellenére mára sem vesztett érvényéből, 1916-ban jelenik meg olasz nyelven.
Pareto a szociológiát logikai-tapasztalati tudományként határozza meg, amely lehetővé teszi a logikus megkülönböztetését a nem logikustól. Az emberi tevékenységet ily módon a gondolkodás által motivált logikus és az érzelemtől irányított nem logikus magatartásokra osztja fel. Míg a tudományt, a gazdaságot is beleértve, a logikus magatartás vezérli, addig a társadalmi tevékenységek többsége nem logikus, hanem sokkal inkább pszichés erők által alakított. Az emberek azonban hajlamosak azt hinni, hogy tevékenységük nem az érzéseik vagy késztetéseik eredménye, hanem egy elméleten alapuló racionális eljárásé. Márpedig Pareto szerint ebben az elméletben két tényezőt kell megkülönböztetni. Egyrészt a hely szerint változó, igazolásokból és magyarázatokból álló „származékot”, vagyis az egyének és a csoportok által tetteik igazolására használt diskurzust, olyan logikát adva a tetteknek, amellyel azok nem rendelkeznek szükségképpen, röviden: pszichológiai álcázást. Másrészt a „maradványnak” nevezett állandó tényezőt, amelyből az előbbi származik, és amely megfelel a mély pszichológiai késztetéseknek. Amikor eltávolítjuk a pszichológiai álcázást, a magatartás stabil tényezője marad meg. Következésképpen az emberi magatartást az alatta húzódó „maradványok” által kell magyarázni, nem pedig az olyan nyilvánvaló „származékok” által, mint a politikai filozófia, a metafizika vagy a teológia.
Pareto hat osztályba sorolja a maradványokat, de általánosságban a társadalmi magatartásokat két nagy típusra lehet osztani. Az első az újító magatartás, amelyet a „kombináció ösztöne”, a teremtés, fejlesztés és megújítás szelleme jellemez. A másik a megőrző magatartás, az „agregátumok állhatatossága”, vagyis a rend és stabilitás szelleme. Mindkettő megtalálható a társadalmi szereplőknél, így természetesen az eliteknél is. Minden társadalom az uralkodó kisebbség és az alávetett többség hierarchiája, a népességet ugyanis két réteg alkotja: az alul lévők, vagyis mindazok, akik a középszerűségben tocsognak, és a felsőbbrendűek, az elit, tehát a sikeresek, akár a kormányzó elithez tartoznak, akár a kormányzásra aspirálnak.
A kormányzó elit erővel és ravaszsággal, a manipuláció és a kényszerítés keverékével erőlteti rá magát a többségre. A kormányzás tehát különböző képességeket igényel – hajlékonyság és ravaszság, de az erőszak alkalmazására való készség is –, a róka és az oroszlán egymással ellentétes pszichológiai típusának megfelelően. A rókák, akik kitűnnek a politikai manőverekben, akkor is képtelenek az erőszakra, ha szükséges lenne rá, az oroszlánoknak ugyanakkor nem esik nehezükre az erő alkalmazása, de hajlamosak arra, hogy konzervatívokká váljanak és eltávolodjanak a néptől.
A politikai változás akkor következik be, amikor az egyik elitet felváltja egy másik. Pareto formulája szerint „a történelem az arisztokráciák temetője”, amely állandó példáját nyújtja a róka illetve oroszlán típusú elitek körforgásának. Szerinte a történelem privilegizált kisebbségek folyamatos váltakozása, amelyek megalakulnak, harcolnak, hatalomra jutnak, profitálnak belőle és lehanyatlanak, hogy átadják helyüket az utánuk következőknek. Pareto meg van róla győződve, hogy minden olyan társadalomra hanyatlás vár, amelyik gátolja az elitek körforgását, mert az éppen aktuális elit olyan egyéneket is magába foglal, akik (már) nem érdemlik meg az elitstátust, az alsóbbrendű réteg pedig olyan egyedeket, akik méltóak lennének rá. Ha a kormányzó elit elég erős, érdekében áll integrálni az alávetett réteg legtehetségesebb tagjait, ahogyan azt a brit establishment tette évszázadokon keresztül.
Pareto úgy véli, hogy a néptömegek nem gyakorolnak semmiféle ellenőrzést, még a demokráciában sem, és hogy a népi kormányzás eszméje csak egy ábránd, amely a képviseleti rendszert manipuláló pártvezérek uralmát leplezi. Ami pedig az egyenlőtlenségeket tagadó szocializmust illeti, az csak egy áltudomány.
Főművében Pareto kíméletlenül ostorozza az egykori „örök” értékek és igazságok helyettesítésére hivatott és általa „a modern világ laikus vallásainak” nevezett olyasféle mítoszokat, mint emberiség, demokrácia, egyenlőség, haladás, szabadság, népakarat stb. Úgy véli, hogy az egyenlőség eszméje képtelenség, és hogy minden egalitárius ideológia csupán képmutató felforgató eszköz „azok közvetlen érdekeinek a szolgálatában, akik ki akarják magukat vonni a rájuk kényszerített egyenlőtlenségek alól és más egyenlőtlenségeket akarnak létrehozni a saját javukra”. Az állítólagos „népakarat” emlegetése heves elutasítást vált ki belőle, mert az általános választójog ellenére valójában „mindig is egy oligarchia kormányoz, a kénye-kedve szerinti kifejezést adva a népakaratnak”. Ezzel függ össze „fejlett” korszakunk sajátos „gondolati szabadsága” is, amelyet úgy értelmeznek, hogy az csak az önkényesen „népboldogítónak” minősített eszmék hirdetőinek jár, miközben „reakciós” ellenfeleiknek nem.
Akár tetszik, akár nem, Pareto megállapításai általános érvényűek. Magyarország sem jelent kivételt. Még ha egyesek nem is akarnak ezzel szembesülni.

MD 2005. III. 17.

"C'e in Europa un'antica tradizione di destra reazionaria, che e religiosa, da De Maistre, a Donoso Cortes, a Carl Schmitt; ma c'e anche una destra irreligiosa e pagana, che si serve della religione come instrumentum regni. Tutta la "nouvelle droite" di questi ultimi decenni non e religiosamente orientata. Non attinge a nessuna delle fonti religiose della destra tradizionalista. Se poi si tiene presente la distinzione tra estremismo e moderatismo, bisogna fare i conti con una destra moderata che ha una visione completamente laica della politica: penso a un personaggio come Vilfredo Pareto, le cui simpatie per la destra storica lo conducono sino alle soglie del fascismo nei sui ultimi anni e la cui irrisione delle credenze religiose di tutte le specie lo ha fatto paragonare con buone ragioni a Voltaire" (Norberto Bobbio, Destra e sinistra, Donzelli, 2004 - in La Repubblica, 2008. május 13.).