Gazdag István: A limes őre. Határ Győző köszöntése

November 13-án töltötte be kilencvenedik életévét Határ Győző, aki nem „keresztény” (legalábbis a szó vallási értelmében), ezért szerencsére nem is hallgatott Tertullianus adhortatiójára, miszerint a „keresztény csupán zarándok a Földön, akinek nincs fontosabb érdeke, mint igen hamar távozni innen”, így aztán volt ideje létrehoznia monumentális és egészen napjainkig folyamatosan bővülő irodalmi/filozófiai életművét.

Magára az alkotás folyamatára jórészt wimbledoni eszmelaboratóriumában, a legendássá vált Hongriuscule („Magyarországocska”) tizenkétezer kötetes könyvtárában kerített sor, miután 1956-ban elhagyta „Nagy-Magyarországot”, ahol intranzigens gondolati szuverenitása miatt mind a Horthy-, mind a Rákosi-rezsim börtönviszonyait alkalma volt megtapasztalni. A rendszerváltást követően az emigrációban született oeuvre végül szimbolikusan is „hazatért”, alkotóját pedig Kossuth-díjjal és akadémiai tagsággal honorálták.
Mivel egy ilyen hatalmas és ennyire komplex, ugyanakkor mind tartalmi, mind formai szempontból világviszonylatban is összehasonlíthatatlanul egyedi – „ne csak mondanivalód legyen ’tilos’: a forma is legyen forradalmi” – életmű méltatása a rendelkezésünkre álló keretek között reménytelen vállalkozás lenne, ezért a lírai, a prózai és a drámai termés kényszerű mellőzésével kénytelenek leszünk hic et nunc megelégedni a bölcseleti korpusz – legalább vezérmotívumaiban történő – bemutatásával.
A „határológia” a bölcseleti művekben és általában a „bölcselkedésben” meglehetősen szegényes magyar irodalom kiemelkedő és páratlan teljesítménye, amely egyébként per se cáfolja Heidegger azon állítását, hogy filozofálni csak görögül és németül lehet. „Minden próbálkozás, amely Nietzsche fölé akar jutni, vagy akár csak őt utánozni, még csak nyelvben is, több mint lehetetlen – nevetséges”, írta Karl Jaspers, és értékítéletét hajlamosak vagyunk magyar vonatkozásban Határ Győzőre alkalmazni, aki a kárpát-medencei sorstudat által determinált szellemi provincializmusból kiszakadva képes volt bármiféle minderwertigkeitsgefühl nélkül bekapcsolódni az európai bölcseleti vérkeringésbe, hogy aztán a stilisztikai érzék és a szintetizáló készség, a nyelvi erő és a gondolati mélység, az enciklopédikus tudás és a körpanorámás látás általa kozmikussá tágított terébe ragadja magával olvasóit. Persze csak azokat, akik nem félnek szárnyalni a „gondolat szabad lengésén”, és akiknek nem támad tériszonyuk a tabudöntögető szókimondás csúcsain.
A határi bölcselet legmarkánsabb sajátossága ugyanis – „periszkópjának a világhorizontokra való tájoltsága” és egyfajta permanens modernséget sugárzó archeofuturista időtlensége mellett – a legnemesebb európai (vagy inkább indoárja) hagyományból táplálkozó racionalizmus és ezzel összefüggésben a filozofálás sine qua non-jának számító szkepszis (Pauler Ákos dixit), vagyis a de omnibus dubitandum minden gondolkodóra nézve kötelező parancsolata, a Prótagorasz-Sextus Empiricus-Nagardzsuna-Descartes szellemiségéhez híven megfogalmazott „Minden Bölcseletek Sommás Érvénytelensége”, amely arra tanít, hogy „a múlt alapigazságaiból lesznek a holnap ökörségei”. Nincs tehát „abszolút és egyetlen Igazság”, sem emberi, sem társadalmi téren – ahogyan azt Cusanus már 1438-ban megállapította. Éppen ezért folytat Határ Győző már több mint fél évszázada engesztelhetetlen (anti)keresztes háborút minden dogmatika ellen, akár politikailag, akár vallásilag korrekt köntösben törekedjenek is a Szabad Szellem megnyomorítására. Illúziói azonban nincsenek, éppen ellenkezőleg. Tudatában van annak, hogy az „emberjószág” döntő többsége az „animalkuluszi létszinten” megrekedt „zanzamálé, amolyan zombi”, akiknek a kultúrigénye nem terjed túl a vegetatív funkciók kielégítésénél, és tudatlanságukkal csak „szervült szervilizmusuk” vetekszik. Ebből következően a „hülyegyerek-emberiség” természetes létállapotának a diktatúrát tartja (anélkül, hogy igenelné is), míg a demokrácia szerinte pusztán csak „intermezzo” lehet, ahogy Platón mondta: „afféle szatírjáték két diktatúra között”. A demokrácia álma csupán „Eszmény a Magasban”, a nép azonban, amelyben kiirthatatlanul jelen van a sensus numinis (főhajtás ösztöne, alattvaló-tudat, istenfélelem), mindenkor hajlamos behódolni bármiféle teokráciának, hierokráciának, diktatúrának. Éppen ezért a filozófusoknak, mint a szabadgondolkodás gladiátorainak az a feladatuk, hogy ha kell, minden eszközzel védelmezzék az összes uralmi forma közül – minden hibája ellenére is – legkevésbé rossz, mert a totális gondolatszabadságot egyedüliként garantál(hat)ó demokráciát. „A teljes szabadság mindig gigászi, s örzője is gigászi legyen!”, hangzik a határi admoníció a Szellem emberei számára.
Határ Győző tehát bízik, mert bízni akar az emberi értelemben, de nem bízik, mert nem tud bízni az emberiség értelmességében. Reálfilozófusként, akitől távol áll a katedrafilozófusokra jellemző elefántcsonttorony-attitűd és steril soliloquium, felismeri és szóvá is teszi azokat az aggasztó tendenciákat, amelyek napjainkban leginkább veszélyeztetik a gondolkodás szabadságát, úgymint a konformizmus katasztrofális apoteózisa, az ideológiai pret-á-porter spanyolcsizmája és a politikai korrektség szolgálatába állított inkvizitórikus szellem újjáéledése. „A ’Politikai Korrektség’ terrorlegényei (és leányai) már a képzeletünket is korlátozni akarják – hogy ne csaponghassunk szabadon. Hátha olyan szemet találunk, ami a vak tyúknak is tilos.” A történelem tanulmányozásából kitűnik, hogy a másként gondolkodók kíméletlen eltiprása és „ájtatos justizmord” jellemezte csaknem az egész elmúlt két évezredet, amelynek során „reverendás és reverenda nélküli ajatollák” szellemi terrort és fizikai kontrollt gyakoroltak az emberi élet minden mozzanata fölött, „pszichopaták intézték és igazgatták milliós tömegek érzelmi háztartását”. Határ Győző radikális (és életművének nem csupán bölcseleti szegmensére korlátozódó) valláskritikája a felvilágosodás szekuláris örökségében, ebben a sajátos európai vívmányban gyökerezik. A „judeo-származék” vallásokat életidegennek, az „üdvtörténetet” a gondolkodás vakvágányának tartja, miközben a mindenfajta metafizikai illúziótól mentes buddhizmusról úgy vélekedik, hogy az „az agnosztikus gondolkodás legnagyszerűbb építkezése, amilyenre az emberi elme csak képes.” A magát „neoracionalista bajkeverőnek” tituláló filozófus számára a kereszténység és az iszlám nem „megváltó”, hanem „ítélet”-vallások, amelyek 2000 év hitbéli/etnikai tisztogatásaiért tartoznak felelősséggel, eo ipso „nincs nagyobb istenverése, mint az istenuralom”, ez a „földrészközi kollektív lidércnyomás”.
Szerinte a jézusi szeretetparancsról mára egyértelműen bebizonyosodott, hogy általános életviteli és társadalomszervezési szabályként alkalmazhatatlan és nem több merő önáltatásnál. A messianisztikus vállalkozások és várakozások teljes csődjét bizonyítja, hogy az elmúlt 80 millennium hozzávetőlegesen százezer messiása mind megbukott, és a tegnap „vérrel szentelt igazságai” másnapra elenyésztek. „Az ábrahámita ősvallás leányvallásai, a judeo-iszlám és a zsidókereszténység országaiban a hivatalos, kurrens világnézet az éppen ott uralkodó, mindenkori kurzus szerint egy olyan iszlamizáló, ill. keresztényieskedő amalgám, amelynek kiskátéját mindenki betéve tudja, gyermekkorában arra tanítják, respektíve beleverik, és amelyet felnőtt korban, életgyakorlatában mindenki ignorál”. A hit mint az „utilitarizmus metafizikája” tehát csupán jól felfogott önérdek, amely által egyesek az evilági, mások a túlvilági boldogulásukat kívánják biztosítani, ami önmagában nem is lenne baj, ha pragmatista farizeuskodásukkal nem igyekeznének másokat is „boldogítani”.
Napjainkban azonban éppenséggel feltámadni látszanak a világbolondító obskurantizmusok, az „ókor dekoratív tévelygései”, a „hallellúja-vallások mese-szörnykoholmányai”, köztük is a legveszélyesebb, az iszlám, amely biológiai hódítással és népességrobbanással is fenyeget, túlnépesedik és elvárja a fehér embertől, hogy az „tartsa el”. A „szibarita Nyugat félanarchiáinak összeomlása” mellett „a másik legrosszabb eshetőség, a hódítva terjedő iszlám – olyan Európa, amely mohamedán, pszeudoszocialista, rendszerében parancsuralmi, szellemében barbár és politikai jelentőségét elvesztette”. A szellemi gleichschaltolás non plus ultrájának számító iszlám prozelitizmusa miatt Határ Győző már évtizedek óta rendületlenül kongatja a vészharangot – a Salman Rushdi elleni fatva és Theo van Gogh meggyilkolása fényében egyáltalán nem alaptalanul. Kénytelen azonban azt is megállapítani, hogy ha el is tűnnének napjaink erőszakos (profán vagy szakrális) vallásai, a „természettől mitomán” „mazochista hordaember”, az „Amerikai Agyonszórakoztató Nagyipar” szellemi rokkantja nyilván úgyis kieszel majd magának megint valami újat, „világ-gyötretésére, maga megszomorítására, vérének csapolására”, és kétség sem fér hozzá, hogy talál majd „új Tant a Megváltóhoz és új Megváltót a Tanhoz”.
Határ Győző azon kevesek közé tartozik, akik észreveszik, észre merik venni a túlnépesedő és „elbaromiasodó” világban, a „rehabilitált rabszolgaság” korában, a (Spencer által vizionált) „rovarok világkorszakában” Európát, és általában is a fehér fajt létében fenyegető veszedelmeket. „Kísértet járja be Európát, de nem a forradalom, hanem Oswald Spegler kísértete”, írja a Nyugat alkonyában felvetett és mára beteljesedni látszó problematikára célozva, a Nyugatot lerohanó színes népek, a (Toynbee-féle) „külső proletariátus” térfoglalása láttán. Mivel a történelmi és általános emberi tapasztalat alapján is tudja, hogy egységben az erő, a kontinens egyedüli esélyét a rómaiak tényérzéséhez való visszatérésben, a „római eszmény” reneszánszában, az Egyesült Európa megvalósításában látja. „… ha valamiért ma lelkesedni tudnék, amennyiben a politika a lehetőségek művészete, s feltéve, hogy nem késné le történelmi lehetőségének lélektani pillanatát – az: Európa egyesítése, teljes egybekovácsolása volna, a föderális Európai Államszövetség, az igen! Azért még tudnék lelkesedni…”.
Határ Győző azonban abban is unikumnak számít a filozófusok táborában, hogy imponáló élettani és természettudományos ismeretekkel rendelkezik, amelyek arra vezetik, hogy az emberi faj ragadozó természetének immanenciáját posztulálva kizárja a társadalom bármiféle jobbításának lehetőségét, következésképpen averzióval viseltet a társadalommérnökség akár vallási, akár ideologikus, ám céljait tekintve egyaránt utópisztikus és a gyakorlatban csupán az emberek homogenizálását eredményező formáival szemben. Ennek a borotvaéles racionális látásmódnak a sui generis kifejező eszközei nála az irónia és a blaszfémia, hiszen a magafajta, a közgondolkodáson „kívül és felül álló”, a mentálisan kasztrált tömegek adoráns-mentalitását el- és megvető egregor számára nem létezik, nem létezhet tabutéma. „A másképp-gondolkozáshoz bátorság kell”, szókimondása jussa csillagközi magány, az eretnek tisztánlátásért ugyanis mindenkor és mindenhol kiközösítés jár. „Nem könnyű az élete annak, akinek élni, testében, a harmadik évezred legelején adatott ugyan, de szellemében, gyaníthatólag az évezred végére érkezett.” Talán éppen ez a sajátos archeológus-szemléletmód a határológia legmegragadóbb aspektusa, amely egyszerre visszanézés az időben és letekintés a Földre, a kozmikus látással megáldott/megvert időutazó „természetfölötti” adottságaként. Miként a hinduista kultúrában a „kal” egyszerre jelent tegnapot és holnapot, Határ Győző bölcseletében a múlt tanítása és a jövő sejtelme alkot szintézist. „Mintha előfutár lennék, aki tudja, hogy a holnap vagy a holnapután élcsapatához tartozik”, írta Mircea Eliade, és a jelen „egykaptafára” gondolkodó (gondolkodó?), feltartóztathatatlanul a „rebarbarizáció” felé menetelő „embercsőd-tömegétől” megértést nem várva, Határ Győző is egy (ön)szelektált szellemi avantgard tagjaként ad futuram memoriam szánja műveit.
„Elment mellette az élet és őt észre sem vette, elment az élete mellett és ő észre sem vette”, összegzi életútját bölcs rezignáltsággal, a „docta ignorantia” cusanusi elvét téve magáévá, miszerint „a tudás – nemtudás, a nemtudás – tudás”, s ennyiben a határológia valójában nem más, mint a „tanácstalanság” filozófiája. Ugyanakkor azonban az életre vonatkoztatott spekulatív gondolkodásként olyasféle „vérbeli” életfilozófia, amilyenhez Nietzsche és Klages óta nemigen volt szerencsénk, vagyis a való élet létező dolgaival, az ens realeval foglalkozik, és így nem csupán egyszerű flatus voci, mint az napjaink divatos filozófiai irányzatainak többségére jellemző, legyen szó a bölcseletnek álcázott egzisztencialista belletrisztikáról, a heideggeri neoromantikus „ködevésről”, az analitikus filozófiára jellemző posztskolasztikus tautológiáról vagy a derridai dekonstruktivista ombirilizmusról. La Rochefoucauld szerint ugyan „a filozófia könnyedén legyőzi a múlt bajait és a jövendő bajait, de a jelen bajai győzedelmeskednek felette”, Határ Győző azonban mégis olyan „praktikus” bölcseletet nyújt, amely mindennapi életvezetési módszerként is kiválóan hasznosítható. Legalábbis normális felnőttek számára, és ez esetben a „normalitás” nem a konvencióknak való megfelelést jelent (éppen ellenkezőleg!), hanem elmekórtani kategória, a „felnőttség” pedig nem jogi, hanem szellemi értelemben értendő. A határológia tehát a komplexusok nélküli én- és öntudattal bíró fehér ember gondolatisága, s mint ilyen, mindenfajta szellemi és fizikai reconquista armatúrája.
„Hogy egy vízcsepp sohase száradjon ki, bele kell dobni a tengerbe”, tartja a hindu hagyomány, és bár a határi gondolat vízcseppje ma még csak egy búvópatakban rejtőzik, a mélyben zajló tektonikus folyamatok hatására előbb-utóbb lávafolyamként fog a felszínre törni, és robajló rohanással éri el tengert. Ezzel meteoropata teremtőjének is tisztában kell lennie, mert hiszen ő minden valószínűség szerint megérezte „az emberiség kéregfölötti reflexintegráljában a jövő ősképeit”.

Határ Győző bölcseleti opuszai: Az örző könyve, Intra muros, Özön közöny, Szélhárfa I-III., Az ég csarnokai, Filozófiai zárlatok, Léptékváltás, Álomjáró emberiség, A fény megistenülése, Szentföld a Föld, Alapigazságaink, Haza a magasföldszinten.
A határológiával és az egész életművel való megismerkedéshez stabil támpontot nyújt G. Komoróczy Emőke kitűnő, alapos és empatikus monográfiája (Határ Győző életműve, Stádium, 2003).

MD 2004. XII. 2.