Egy minimális objektivitás birtokában mindenki kénytelen elismerni, hogy a zsidó mentalitásban van valami undorító. A zsidók egész egyszerűen híján vannak az emberi érzéseknek a nem zsidók iránt. A második világháború több tízmilliónyi áldozata közül a zsidók csak a saját halottaikat sajnálják, a többiek nem fontosak számukra. Amikor a zsidók a második világháborúról beszélnek, ezt csak azért teszik, hogy a holokausztot emlegessék.

Egy Nagy-Britannia déli részén, Dorset grófságban feltárt tömegsír az egyik legvérszomjasabb viking alakulat tagjainak szolgálhatott végső nyughelyül – állítják a Cambridge-i Egyetem kutatói. A tömegsírt Weymouth közelében egy útépítést megelőző leletmentő ásatás során tárták fel 2009-ben.

Az esemény, amely 2011. december 4-én történt, kolosszális geostratégiai jelentőségénél fogva normális esetben csemegének számított volna minden valamirevaló tényfeltáró zsurnaliszta és külpolitikai szakkommentátor számára, a nyugati médiumok azonban, ha meg is említették, nem kerítettek neki túl nagy feneket. Inkább igyekeztek minél gyorsabban átsiklani fölötte, miközben a világ többi részén, különösen Ázsiában a címlapokra került és napokig csámcsogtak rajta. Teljesen érthető mindkét oldal reagálása.

Louis-Ferdinand Céline, a XX. század legjelentősebb francia írója és Kevin MacDonald, a California Egyetem kortárs pszichológiatanára... Vajon mi lehet bennük a közös? Nos hát, mindketten meghatározó módon járultak hozzá a modernitás par excellence tabutémájának elemzéséhez, amikor a maguk nonkonformista módján arra keresték a választ, hogy a zsidóknak hogyan sikerült ilyen mértékben elhatalmasodniuk az árja/fehér emberiségen. Diagnózisuk gyakorlatilag egybevág, ami nem csoda, hiszen mindketten rájöttek (Nietzsche nyomán szabadon), hogy fejétől bűzlik a hal, ti. judaizmustól a kereszténység...

Az indoeurópai pogányság újjászületéséért küzdeni Batman korában nem jelenti azt, hogy egyszerűen csak a görög filozófia, a római építészet, a germán mítosz vagy az ősmagyar virtus lázálmos képzeletvilágába menekülnénk. Ez az önmagát kielégítő képzelgés nem lenne más, mint a tercier szektor illuzionista labirintusaiban bolyongó kispolgári lélek egyik zsákutcája.

Azok, akik ma a szabadságért harcolnak - ezek a bátor emberek, akik az életüket és a vagyonukat kockáztatják fajuk és kultúrájuk védelmében -, az idejük és energiájuk nagy részét azzal töltik, hogy meghatározzák és leírják az "ellenséget". Őszintén szólva a legrosszabb ellenségünk mi magunk vagyunk. Fajként sajnálatos módon képtelenek vagyunk ellenállni a propaganda és tömegmanipuláció erejének. Egy olyan faj vagyunk, amely keresi és megkönnyíti a saját eltűnését.

A kereszténység hatalomra jutását követően az egész Római Birodalomban – becsmérlően – pogánynak minősítették a nagy ókori (görög, szír, római, egyiptomi, perzsa stb.) kultuszokat. Pogánynak (paganus = vidéki), vagyis vidékinek, primitívnek, mai divatos szóval élve mucsainak, néha istentelennek nevezték a világszemléleteket, híveiket, a piramisokat, Colosseumot, Akropoliszt építő, Szophoklészt, Platónt, Eukleidészt teremtő kultúrákat.

Varg Vikernes a norvég black metal szcéna „fenegyereke”, aki a kilencvenes években Burzum nevű egyszemélyes formációjával (Greven Grishnackh álnéven) vált e zenei szubkultúra legendás alakjává, nemcsak zeneszerzői és szövegírói munkásságának színvonala, hanem bátor és következetes politikai aktivizmusa miatt is, amelyet a norvég pogányság feltámasztása és általában a fehér faj öntudatra ébresztése érdekében fejtett ki. 21 éves volt, amikor 1994-ben 21 éves börtönbüntetést (a Norvégiában adható maximumot) szabtak ki rá, mert verekedés közben halálra késelte egy zenésztársát, és mert felgyújtott négy keresztény templomot, hogy így vegyen revánsot Jahve rabszolgáin az ősi pogány temetkezési helyek megszentségtelenítése miatt. 2010 májusában szabadult, 16 évnyi raboskodás után. Ezt az interjút még a börtönben adta, 2005-ben.